Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - TALLÓZÓ - Halász Péter: Szükségünk van-e a hagyományra a harmadik évezredben?
TALLÓZÓ fogalma, ami semmi esetre sem csábította a kutatókat az egyértelmű meghatározásra. IV. Hogyan működik és milyen tulajdonságai vannak a hagyománynak? A néprajzi szakirodalom, mint említettük, egyértelműen a szóbeliséget hangsúlyozza ugyan, de nincs olyan egyértelmű állásfoglalása, hogy a leírt hagyomány többé nem hagyomány. Azt sem vizsgálja, hogy az „írott hagyománynak” mi is a szerepe a hagyományozódásban. Az írásbeliség és a szájhagyomány viszonyával talán Honti János foglalkozott a legrészletesebben és megállapítja, hogy a kettőt nem lehet egymással egyértelműen szembeállítani. Goldenwiezer szociológus 1921-ben, Londonban megjelent művében, a kultúra „tartósságát” a hagyomány szerepével indokolja. Honti János ugyanakkor hangsúlyozza a néphagyomány nagy mozgási szabadságát, ami mindenfajta lerögzítetlenségéből fakad, minek következtében nincsenek terjedési korlátai, a nyelvhatárok nem állják útját. Ugyanezt állapítja meg Gaál Károly, Bécsben élő néprajzkutató, aki szerint az Alpokból keletre folyó vizek mentén élő halfogási módok nem attól függnek, hogy magyar, osztrák, horvát vagy éppen szlovén-e a halász, hanem hogy a víz alsó, közép- vagy felső folyás jellegű szakaszán akarja-e megfogni a halat. Hasonló következtetésekre jutott Gunda Béla is, a Gyalui havasok román és magyar népének gyűjtögető tevékenységét vizsgálva. A szellemi hagyomány fennmaradásában ugyanakkor nagyon fontos, hogy szellemisége legyen — vallja Honti —, ami lehet vallási vagy lehet nemzeti. Ez a szellemiség adja meg a hagyomány lényegét, ettől van, hogy „a magyar vagy a görög hagyomány többet jelent, mint a hagyomány megnyilatkozásának nyelvét vagy fellelésének helyét". A svéd Erixon az öröklődés jelentőségét hangsúlyozza a hagyományban, azonban az oldalról jövő, és a csoport tagjai közötti kisugárzások és hatások is fontosak. E nélkül — írja — a jelenség családi tulajdonsággá és nem társadalmi hagyománnyá válna. Többen foglalkoznak a hagyomány állandóságával. Egy XIX. század végi amerikai szociológus, Sumner, egyenesen a „hagyomány fogságában élő társadalomiról beszél, és annak a veszélyéről, hogy a szokás, összefonódva a hagyománnyal „olyan erős korlátozó elemmé válhat, mely előre meghatározott útra vezeti a társadalmat és elnyomja a szabadságot”. Nem nehéz felismerni ebben a megfogalmazásban a liberális gondolkodás jelenkori eltévelyedéseinek magvát. Ezzel szemben Varga László, a magyar népi építészet kiváló kutatója éppenséggel úgy fogalmazott, hogy a hagyomány merev és változatlan szemlélete ellent mond a hagyomány lényegének, hiszen „a hagyománynak is volt valamikor kezdete, a hagyomány is elévül egyszer és el is hal”. Ezt a szemléletet, miszerint a hagyomány nem merev, hanem maga is változik, erősíti Csisztov Kirill (ukrán vagy orosz) néprajzkutató kitűnő megállapítása: „Egy falu hagyományos viseleténél az asszonyok tucatjai hordanak egyforma szabású viseletet hasonló díszekkel anélkül, hogy két egyforma öltözetet találnánk. Nem másolatok ezek, hanem variánsok. A falusi
