Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - -mire-Egy magára maradt pozsonyi polgár vallomásai
KÖNYVRŐL KÖNYVRE és Csehszlovákiában kisebbségi viszonyok közé kényszerítő magyar népcsoportnak hosszú ideig nem volt olyan sajtóorgánuma, amely az új ország különböző részein élő magyarságot összekötötte volna. Egy ilyen lapnak a legtermészetesebb módon épp Pozsonyban kellett volna létrejönnie, ehelyett Prágában indult meg 1922-ben Prágai Magyar Hírlap névvel. Ennek többek között az lett az egyik következménye, hogy az 1920 tavaszán sebtében lebonyolított nemzetgyűlési választásokon a szlovenszkói magyarság nem tudott egységesen fellépő, közös pártot alkotva részt venni. Az erőltetett sietséggel lebonyolított első csehszlovák választások a széttagolt és felkészületlen szlovenszkói magyarságra nézve hosszú távú következményekkel jártak. Jankovics ilyen messze nem halad előre az időben, de hogy milyen jó szemű és empatikus író volt, azt leginkább az bizonyítja, hogy meglátásai — közel évszázados távlatból, ez már aligha vitatható — szinte mind beigazolódtak. Könyvében szigorúan ügyelt arra, hogy forrásértékű feljegyzéseit ne holmi kisebbségi aktivistaként, hanem egy autonóm pozsonyi magyar polgár megélt élményeiként örökítse meg. Ha a kisebbségi kérdésről elvétve papírra is vet valamit, azzal bizony máig zavarba ejtően a lényegre tapint. Mert mit is mondhatnánk ellenérvként az ilyen mondatra, hogy: „láttam a nagy hervadást, mert a kisebbség sorsa mindenkor hervadás, akárhogyan istápoljuk is a legkisebb rügyet.” Vagy más helyen: „Évről évre, talán Pozsonyban lehetett legkeservesebben érezni, bekövetkezett a sorsok hervadása /.../ Kisebbségi sorsban nem lehet csodát tenni és nem szabad csodát várni.” A Húsz esztendő Pozsonyban című könyvet olvasva olykor szinte az az érzésünk, hogy egy száz éve berendezett múzeum tárgyai közt járunk-kelünk. Ám ennek a múzeumnak a berendezése — s ezért is nagy szolgálat a Méry Ratio szlovákiai magyar kiadó részéről a könyv újra megjelentetése — szinte a szemünk előtt elevenedik meg és lesz máig szóló kérdésbe kódolt üzenet. Ki hinné el például, hogy már hetven évvel ezelőtt leírhatók voltak ezek a mondatok: „Közép-Európa... Ez volt és ez ma is a kérdések kérdése, s aki erről tiszta képet és tárgyilagos ítéletet tudna megírni, szebb költeményt írna, mint az énekek éneke. Sorsdöntő kérdése ez legalább féltucat szomszédos kisebb nemzetnek és egyensúly kérdése a nagyhatalmaknak, mert ha Közép-Európá- ban megindul a lelkek rengése, /.../ titkos szeizmográfok jelzik a rengést diktátorok és alkotmányos diktátorok és minden világnézetek nagymesterei álmatlan éjszakáin.” A könyv 1938-ban fejeződik be. Az év vége, az első bécsi döntés a magyarság diadalünnepe volt. Jankovics azonban „száraz szemmel” ilyen sorokat írt le az idő tájt is: „Húsz évig szinte reszketett jobbom, hogy megértő, békülő, szerető baráti kezet nyújthassak — a szlovákoknak Húsz évig vártam egyetlen meleg igaz kézszorításra. Várok, várok, tovább várok /.../ Ezért a könyv végére egyetlen írásjelet tehetek, a nagy kérdőjelet:?” E kérdőjelre éppúgy, mint Jankovics Marcell egyéb feltett kérdéseire, azóta sem adott még választ a történelmi idő. Legyünk hát türelmesek, mi is várjunk, ha kell kinyújtott kézzel és úgy bízva az igazságban, ahogy ez a magára hagyott pozsonyi polgár egykor bízni tudott... —mire—
