Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MÉSZÖLY MIKLÓST - Aich Péter: Az elvarázsolt kastély (variációk)
Az elvarázsolt kastély legszebb álmából ébresztik, még akkor is akár hátulról elmondaná hibátlanul. Vagy mégsem? Nyugtalan lett. Mi történt? Történt valami? Csak később lett figyelmes arra, hogy a kislány állandóan a közelében van, lesi minden szavát. Ez fölvillanyozta. Mivel tüntethetnek ki jobban egy idegenvezetőt, mint azzal, hogy ilyen odaadóan figyelnek? Önkéntelenül hozzáfordult és beleszőtt ráadásul még egy érdekességet. Aztán csalódottan vette tudomásul: hiába. Miért is venne komolyan egy serdülő kislány éppen egy kastélyt? A kislány elsomfordált az apjához, az szólt hozzá valamit, mutogatott, a kislány bólintott, majd odébbállt a kisfiúval, aki hirtelen elhatározással átpártolt hozzá. Az apa révetegen vette szemügyre a kiállított tárgyakat, szinte beléjük feledkezett. Közben gépiesen újra és újra körülnézett, mintha tartana valamitől, pedig csak a gyerekekre vigyázott. Az idegenvezető egyszer csak azon kapta magát, hogy a férfi felé indul és hogy megszólítja. Bocsánat, kezdte, és fogalma sem volt, miért kér bocsánatot, azaz, hogy mit fog most mondani. Szerencsére a férfi úgy meglepődött, hogy még idejében rendezni tudta gondolatait. De a férfi nem volt nagyon beszédes. Csak a szeme. Szomorú volt és nyugtalanul keresett valamit. Az idegenvezető gyorsan visszakozott. Semmi baj, mondta a férfi és hosszasan ránézett. Semmi baj, mondta semmibe tűnő halvány mosollyal. Mogorva, de még mennyire, gondolta az idegenvezető. Amikor a kisfiú is rajtafelejtette a szemét, észrevette, mennyire hasonlítanak egymásra. A tekintetük. Riadtan, de mintha kissé sóvárogva nézett volna rá. A látogatók épp egy tizennyolcadik századi bútort szemléltek, nem vette észre senki, hogyan nézegeti egymást az idegenvezető és a kisfiú. Valami finom műszerrel talán mérni is lehetne, jutott eszébe, amikor végre ki tudta vonni magát az igézetből. Aztán a kislány belekarolt az apjába, bizalmasan, akár egy ifjú hölgy a szerelmesébe és összesúgtak. Nyilván kérdezett valamit a kislány, mert az apja hosszasan magyarázott. S amíg beszélt, a kislány barátságosan az idegenvezetőre nézett, mintha csak róla volna szó. A kisfiú az apja térde mögül még mindig őt figyelte. Kitartó a gyerek, mosolygott az idegenvezető, nem adja föl a harcot a papuccsal. Muszáj volt szólni valamit, mert már kínos volt. Úgy tűnt, mintha róla beszéltek volna, pedig biztos nem így volt, de a helyzetet föl kellett oldani. Megsimogatta a kisfiú buksiját és az megnyugtatta. Maga sem érzette, miért, de így volt. A kisfiú nem húzódott vissza, sőt, cinkosan elnevette magát, s az idegenvezető vele nevetett. Fiatal volt, hajlékony termetének lejtése átvette a mosoly ritmusát, szinte maga is gyermek lett. Szeretett volna szépen leülni a sarokba és játszani ezzel a két mogorva férfival, aki — csodák csodája — mosolyogni is tud. A kislány lesz majd a mama és vigyáz rájuk. Amikor elmentek, előbb a kisfiú fordult vissza és pá-pát integetett. Apja láthatóan félreértette, mert ösztönösen a kezéből kicsúszott kis kéz után nyúlt, de persze — ó, a büszke férfi! — eszébe sem jutott visszafordulni. így mentek, elválaszthatatlanul, mögöttük a kislány. Az ajtóban a kislány még visszafordult és egy mosolyt küldött búcsúzóul. Amolyan kétértelmű szende lánymosolyt.
