Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MÉSZÖLY MIKLÓST - Aich Péter: Az elvarázsolt kastély (variációk)
Aich Péter 3. VARIÁCIÓ Ahelyett, hogy elaludt volna, elszabadult az ördög. A legádázabb gondolatok rohamozták meg. S akkor elindult vele az egész világ, cifra összevisszaságban, fényévnyi ugrásokkal és elszabadultan, körülbástyázva a visszatérő célt. Ha úgy eltűnne a semmibe! Ha fejjel rohanna egy eltévedt bolygóba! Marhaság. A srácoknak ki viselné gondját? Ki mérgelődne velük? Ki simogatná őket? Nem lehet csak úgy lelépni. És mégis ezt teszi. Rohan a csalóka várba. Hetek óta ez foglalkoztatja. Hiába tesz kitérőket, ott bujkál minden galaxis mögött. Hogy levették a lábáról! Egy mosollyal. Egy-két kedves szóval. Nem történt semmi, csak ez, isten a tanú rá meg a két gyermeke. És ő? Szalmaláng, majd elhervad a virág, gondolta. De a szalmaláng mítoszokat gyújtogatott. Mit is akart, amikor odalépett hozzá s megkérdezte, vajon ő az utolsó? Hiszen láthatta, hogy utolsónak jött, maga előtt terelgetve a kisfiút. De hiszen éppen ez az Mindig a nők kezdeményeznek, csak nem harsonával, létrával és csákánnyal támadnak, mint a török Szigetvárra; ha nő lett volna a szultán, feleségül megy Zrínyihez Amikor elmentek, sokáig nézett utánuk. Nézett, nézett, egy arcizma sem rándult. Nem fordult vissza, tudta ő anélkül is. S hogy a kislánya visszafordult integetni még, csak annyi volt, mintha a kétszerkettőt bizonyítaná. Vissza kellett volna fordulnom, s mondani valamit, kérdezni. Mondja csak, vetette oda, miközben a papucsot igyekezett a kisfiúval elraktározni a kijáratnál, mióta csinálja ezt? Ó, semmiség az egész, csak szünidőben, mosolygott rá az idegenvezető. Miért tud ez úgy mosolyogni, mint a felesége tudott egykor? Tudja-e, kezdte el, de hirtelen megtorpant, mert észrevette: azt akarja mondani, ugyanúgy mosolyog, mint a felesége. Valamikor régen, amikor még mosolygott. Tudja-e, ismételte meg, hogy nagyon profi módon csinálja? Csak a szünidőben, nevetett, megbolondulnék, ha mindig ezt csinálnám. Ismerek ezerhétszáznyolcvankét sokkal rázósabb okot a megbolondulásra, mondta a férfi. Van magának sejtelme, mi midentől lehet bedilizni? No de pont várkisasszonyként bolonduljak meg, ellenkezett nevetve az idegenvezető. Maga a várkisasszony, bólintott csöndesen a férfi és kézen fogta a kisfiút. Úgy kell nekem, hogy mindig félrebeszélek. Biztos úgy értette, hogy a vár dilis úrnőjének nézem. De hiszen csak idegenvezető. A kastély nem az övé. Ez a kastély. A valóságban bizonyára sokkal szebb az ő vára, termei a falon függő ősök nélkül is lebilincselők. A termekben tisztán, méltóságteljesen, meztelenül jár-kel, domborulatait dicsfény övezi, s a falak fölragyognak, amikor elmegy mellettük. Megőrültem, tisztára megőrültem. De mikor az én tartózkodó kislányom is belészeretett, próbálkozott a védőbeszéddel. Hol a csodában találom meg, amikor most már vége van a szünidőnek. Mit mondjak a portásnak? Legyen szíves mondja meg, merre van a kastély úrnője? Majd a mentőket hívatja, jobbik esetben elzavar mint egy kóbor macskát. Vagy járja végig a környéket és ragasszon plakátokat? Keresem ezt és ezt, csak nem tudom, hogy hívják, jelentkezzen, kérem, hibbantság ügyében az alábbi címen. S ha véletlenül mégis találkoznak? Jó napot, mondja majd, jó napot. Maga már nem emlékszik rám, ugye? Miért is emlékezne. Mosolygott rá és néhány kedves szót is váltott vele, ennyi az egész Pedig én nagyon jól emlékszem magára. A
