Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában „környezetének irodalmához”. Az irodalom jövőjéről Illyés Gyula legnagyobb gondja az volt, hogy „Megfelel-e a magyar irodalom, helyesebben szólva megfelelnek-e a magyar irodalmak, az egymástól látszólag már-már organikusan elvált részek, annak az igénynek, ami tőlük világirodalmi szinten elvárható?” A Vér az érben című versében, gyönyörű költői vallomásban tett hitet a humánum gondolata mellett, egybeálmodta az eszmények tisztaságát az Emberiséggé felnövekvő Európa vágyaival: „Tebenned vagyunk többek, Szép Egész,/ annál, amik külön-külön vagyunk: Cél,/ Örök Jobbra törés!” Olyan volt a történelmi idő, hogy a közös érdekek keresésének az útja csak a józan mérlegelés, és a kompromisszumok felé mutathatott. Új módon, a tagadás és a kirekesztés módozatait sem mellőzve közelíti meg a kérdést az az írónemzedék, mely a kilencvenes évek közepe táján lépett nálunk az irodalomba. Számukra a „kisebbségi” irodalom fogalma tehertétel, jószerével érthetetlen jelenség és megmagyarázhatatlan is. Arra vonatkozóan, hogy teljességgel értelmetlen az a „heroikus és reménytelennek tűnő kísérlet”, mely a „szlovákiai magyar” irodalmi kánon megteremtésén fáradozik, nem lehet vitánk Németh Zoltánnal, aki a legátfogóbban foglalkozott ezzel a kérdéssel. Valóban, „egyrészt nem volt elég esztétikailag megfelelő szinten álló szöveg, másrészt a ... »kollektív mi-tudatra« kifuttatott irodalmi alap volt túl szűk és szemellenzős, a harmadik akadály pedig magának a kánonképződésnek a mikéntjéből adódik — nem egyetlen szerző egyetlen műve hozza létre”. Persze, létezhet más szempont is: egyszerűen nincs is szükség „külön-kánonra”, mert ez is csak az elszigetelődés veszélyét fokozná. A kánongyártás egyik fő akadálya lehet az is, amit Márai Sándor vetett fel a harmincas években. Márai ugyanis felismerte, hogy míg Erdélyben az irodalom együtt lélegzik a történelemmel, s az „erdélyi lélek” fűben-fában megtalálható, a „szlovenszkói magyar íróban nem élt, tehát nem is élhet egy speciálisan szlovenszkói magyar lélek”. Nem élt, elsősorban azért, mert a nemzettesttől való elkülönülésre történelme során külső események nem kényszerítették, legalábbis olyan mértékben nem, mint az erdélyieket. Ezért is jelenthette ki Márai — akkortájt az alkotás gondjaival küszködő magyar irodalomról Csehszlovákiában — , hogy „a kevéssé megtűrt szlovenszkói magyar irodalom európaibb beállítottságú ma, mint az átlagos magyar irodalom”. Kánon ide, kánon oda, egyértelműen vitatható viszont Németh Zoltánnak az az állítása, hogy a „honi irodalmat” szinte teljes egészében „a mítoszok uralmának rendelték alá”P9) Vélhetően a „Fábry-mítosz, Koncsol-mítosz, Zalabai-mítosz” maga is mítosz, nemcsak azért, mert „belső igazságaik viszonyíthatatlanok”, hanem jócskán azért is, mert az ilyen kísérletek, ha létezőek volnának, akkor is a szuverén írói akarat, s nem utolsósorban a nemzeti irodalom kínai falába ütköznének. Németh Zoltán szerint „a (cseh)szlovákiai magyar irodalom kontextusának vizsgálatakor nagyjából két csoportra osztható e terminus használati köre. Vannak olyan szövegek, ahol a »(cseh)szlovákiai magyar- jelző csak földrajzi értelemben használatos ... és vannak olyan szövegek, amelyekben a »(cseh)szlo- vákiai magyar* jelző mint különleges, sajátos, egyedi minőség hordozója jelenik meg". Ez utóbbihoz sorolja a Fábry Zoltán által kialakított „kisebbségi messianizmus” elméletét, és azoknak a munkásságát (Koncsol László, Duba
