Irodalmi Szemle, 2001

2001/7-8 - VISSZHANG - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)

Fónod Zoltán

Gyula, Zalabai Zsigmond), akik a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalmat „egészként fogták fel, s olyan irodalomként, amelynek valamiféle olyan teleológiája is létezik, amely bizonyos aspektusaiban eltér például a magyarországi magyar irodalométól”.^0) Számára e fogalom használata „az irodalmiság jelenlegi kérdéshorizontjától teljesen idegennek, inadekvátnak tűnnek, és ... meg sem válaszolhatók helyesen, hiszen megválaszolásukhoz olyan társadalmi szerződésre lenne szükség, amely szintén abszurditásokhoz vezetne”.®)

Legújabb tanulmányában (Szlovákiai magyar irodalom — to ti?) Tőzsér Árpád is tisztázatlannak érzi az „ún. határon túli” és az „anyaországi” magyar irodalom kapcsolatrendszerének elméleti alapjait. Igazít a korábbi véleményén, s a „szlovákiai magyar irodalom” helyett a „szlovákiai magyar írásbeliség” kifejezést használja. Eltekintve attól, hogy ezt a kifejezést a kisebbségi magyar irodalom vonatkozásában véletlenszerűnek és pontatlannak érezzük (a „magyar írásbeliségnek” Szlovákiában ugyanis végtelen tartományai vannak), közelebb visz bennünket a kérdés értelmezéséhez Tőzsérnek az az okfejtése, amikor Koloman Sokolra (az Egyesült Államokban élő szlovák képzőművészre) hivatkozik a „szlovákiai magyar” jelző „feloldása” során: „A művésznek egy bizonyos közösséghez tartozását nem az határozza meg, hogy ez a viszony megfogalmazódik-e művében, hanem az, hogy az illető közösség el tudja-e sajátítani a művész alkotását, fel tudja-e fedezni benne a saját arcát.” Igaz persze az is, hogy ez a hitvallás a művészetek mindegyikére alkalmazható és (bárhol!) vállalható. Ennek ellenére segítségünkre lehet a „(cseh)szlovákiai magyar” irodalmi kontextus elméleti kérdésének vizsgálatában és talán az általa felvetett „irodalomelméleti és irodalomtörténeti fogalmak revízióját” illetően is.

Az irodalomtörténet-írás kapcsán Tőzsér Árpád egy 1993-as írásában az értelmezés szempontjaival sem marad adósunk. Ezt írja: „A magyar irodalom nem attól magyar irodalom, hogy Magyarországon írják, s nem is attól, hogy a magyarországi történelem a „meghatározója”, hanem mindenekelőtt attól, hogy a világirodalomnak magyar nyelven megképzett sajátos változata s a magyar nyelvhez kötődő személyek művészi létértelmezése.”®) Az elmélet virágzó fája mellett azonban könyörtelen tény marad mindaz, amit Koncsol László a bledi (Szlovénia) Nemzetközi írótalálkozón (1982 májusában) fogalmazott meg: „A mai Európa, határaival és azok jellegével, problémáival, traumáival félelmeivel, antagonizmusaival és hisztériáival két világháború és egy hidegháború terméke... Ily módon, legalábbis árnyalataiban, sokféle magyarság, szlovákság, románság él ma Európa szívében, alkotmányos jogok között, de erősen eltérő attitűdökkel”(33) Pontosnak és követhetőnek tartjuk Koncsol Lászlónak azt a megállapítását is: a mi irodalmunk „csak valami ér/ harcol, de ezt a valamit is önmagában, a hitelbeli és esztétikai tökéletesedésben találta meg”. Az is elmondható róla, hogy „irodalmunk furcsa módon ugyanolyan egyöntetű, mint eredeti egysége idején volt". (Kiemelés: F. Z)

És ez az egyöntetűség egyáltalán nem véletlen, mert az összetartozás tudata sem alkalmi kellék! Még akkor sem, ha Európa mai és tegnapi ege alatt a „haza, a magasban” illyési hitével, biztatásával élünk és a lehetetlenségek idején is ezzel a felismeréssel vigasztaltuk magunkat. Ha arra gondolunk, hogy Fábry Zoltán 1938-ban „archimedesi pontnak” tekintette a kisebbségi magyar