Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Fónod Zoltán A romániai magyar irodalom esetében a hagyománynak és a nemzeti hovatartozásnak a meghatározó, pótolhatatlan szerepére utal az a felfogás, melyet Kántor Lajos és Láng Gusztáv fogalmazott meg irodalomtörténeti munkájukban. „Egyetlen irodalom sem születik a semmiből, s a romániai magyar irodalom magától értetődően kapja örökségül e nemzeti irodalom valamennyi értékét. A romániai magyar irodalom nem kettészakítja önmagát, amikor sajájának tekinti a magyarság valamennyi haladó szellemi értékét (amire magyarnyelvűsége természetszerűen kötelezi), s vállalja egyben romá- niaiságát is. Ellenkezőleg: összekapcsolja mindazt, ami a két nép kultúrájában egymást segítő, egymást kiegészítő... Történelmi létfeltételei arra utasítják irodalmunkat, hogy a romániai kultúra vérkeringésébe ömlessze a magyar irodalom humanizmussal és európaiassággal eljegyzett áramát Balassitól József Attiláig...” A „létező szocializmus” évtizedeinek bonyolult politikai és társadalmi körülményei között oly módon vállalták a kisebbségi irodalmak vonatkozásában gyakran túlhangsúlyozott, de a kisebbségi irodalomhoz lényegi jegyekkel nem kötődő „hídszerepet”, hogy a magyar irodalom mindenhatóságára esküdtek. Ezt írták: „Minden, a magyar irodalomtól elkülönítő törekvés a román irodalommal szemben is szeparáló erőként hat.’*25) Az a felismerés, hogy az „anyanemzet — kisebbség" az „egész "és a „rész” viszonyát, tehát az egyetemes magyar irodalomhoz való kötődést (az utódállamok eltérő politikai kultúrája ellenére is) képtelenség felmondani, általános taktikai kelléke volt a kisebbségi irodalmaknak. Ezt feladni csak rövidlátó egyéni érdekből lehetett. Béládi Miklós a Kisebbségi irodalom— nemzetiségi irodalom című irodalomtörténeti bevezetőjében joggal állapította meg, hogy: „Az autocbton fejlődés csak bizonyos határokig terjedhet... A nemzetiségi társadalmak eredeti, sajátszerű értékeket létrehozó *mikrotársa- dalmű fejlődése, amelynek az irodalom is része, hosszú távon sem vezethet oda, hogy a makrotársadalomnak tartott anyanemzettől teljesen elszakadjon, és új nemzetet, új makrotársadalmat hozzon létreA2® A nemzetté fejlődés elmélete (ez a szlovákiai magyar kisebbségi társadalmat sem kímélte meg) minden esetben „kaland” jellegű kísérlet volt az „államalkotó nemzetté” válás képtelen eszmei bódulatában. Ez a kétes igyekezet óhatatlanul feláldozta volna az együvé tartozás közösségi tudatát a politikai érdekek oltárán. Béládi nemcsak azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy a „nemzeti és nemzetiségi irodalmakat az egyenjogúság szálai kötik össze”, hanem a kisebbségi irodalmakra nehezedő politikai nyomás miatt azt is előlegezte: „Egységes magyar irodalomról ma már bajosan beszélhetünk... Az egység helyett ezért találjuk alkalmasabb kifejezésnek az egyetemes szót, mert ennek a jelzőnek jelentése kizárólagosság nélküli... Az egyetemes magyar irodalom elsősorban leíró fogalom, türelmes mellérendelő formában azt közli, hogy minden egyes részt magába foglal: a nemzeti és nemzetiségi irodalmak összességét öleli fel.’*27) Illyés Gyula egy beszélgetésben az általa „ötágú sípnak” nevezett, öt részre szakadt magyar irodalom gondjai között a legaggasztóbbnak azt tartotta, hogy a kisebbségi irodalmak „sisteregnek”, mintha „öt külön világrészből jönnének vagy vagy öt bolygóról”. Az ok, hogy „a nemzetiségek nem a saját bajaikról-problámáikról beszélnek”, mert mindenütt alkalmazkodniuk kellett
