Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában egyetemes magyarság és a magyar irodalom egyéb részei is az önmegértésük részeivé teszik, s ha ez a viszony a kölcsönös recepció adok—veszek viszonyává alakul majd.” Arra a kérdésre, hogyan lehetne meghatározni az ún. határon túli magyar irodalomrészeket is magába fogó egyetemes magyar irodalom fogalmát, Tőzsér a kérdéseket sorjázza: „Ha van ilyen irodalom, akkor mi teszi »egyetemessé«? Ha a nyelv, akkor ez a területenként más-más jelentéseket is magába szívó nyelv az integrálás mellett mennyire »dezintegrál- ja« az egyetemességet? Hogyan működik (s működik-e valóban?) az egyes határon túli magyar irodalomrészekben az a »korszerűbb kollektívum-felfo- gás«, amelyről Kulcsár Szabó Ernő ír az irodalomtörténetében (146. o.), s amelynek segítségével — Kulcsár Szabó Ernő szerint — ezek az irodalmak »akár egész eddigi hagyományvilágunk újraértelmezésére is képesek lehetnek«? ... Az ilyen elméleti alapvetés nélkül... a szlovákiai, erdélyi, jugoszláviai stb. irodalmakról szóló diskurzusokat »ugrásnak« érzem, ha nem is a »semmibe«..., de a bizonytalanba mindenképpen.’*22^ Nem érdektelen e helyütt Babits Mihály (néhány évtizeddel korábbi) gondolatait idéznünk, aki Tamási Áron tehetségét dicsérve írta le ezeket a sorokat: „Az egész magyar irodalomról beszélek, s nem épp az erdélyiről. Én az erdélyi írókat is csak magyarországi távlatból nézhetem. S tán így is van rendjén: az irodalom nem országhatárok dolga...” (Kiemelés: F. Z.) Más helyütt ezt írja:„...az erdélyi irodalmat én sohasem mint külön, »autonóm« kis literatúrát néztem és méltányoltam. Számomra ez az egységes magyar irodalom egy része volt”. Babits Mihály nemcsak azt vallotta, hogy „magyar irodalom csak egy van, egyetlen föld, melynek termő talaja a magyar nyelv” hanem azt is, hogy az erdélyiség maga „fémjelzés és irodalmi nemeslevél”. Mellékesen jegyezzük meg, bár még Babits gondolatai szomszédságában sem mellékes, hogy Szerb Antal irodalomtörténete 1934-ben (a korabeli szóhasználat szerint) „utódállamok” magyar irodalma címmel foglalkozott a kisebbségi irodalmakkal. „A trianoni határok által keletkezett új nemzetkép — írja Szerb Antal — a magyar irodalom szerkezetét is átalakította. Az új helyzet következményeképpen az eddig egy-központú magyar irodalom helyett több magyar irodalom van kifejlődőben...*23) Ezt a „több” magyar irodalmat, a nemzetiségi irodalom fogalmát próbálta megfogalmazni Szeli István újvidéki irodalomtörténész is. Nemzeti irodalom — nemzetiségi irodalom című tanulmányában (1974) ezt írta: „mind az irodalom külső feltételeit, mind pedig belső igényeit tekintve megindult az önállósodás folyamata: a nemzetiségi társadalom autochton kultúra megteremtésére irányuló szervezett munkája. S ezek a kultúrák (irodalmak) már nemcsak saját történetükről tudnak, hanem egyre rendszeresebben kutatják a maguk külön történelmét is, jeléül annak, hogy az önállósodást egyre eltökéltebben képviselik, s ezt az elmélet síkján is igazolni akarják”. Bori Imre munkáiban (Irodalmunk évszázadai, 1975; A jugoszláviai magyar irodalom rövid története, 1982) erőteljesen érvényesül ez a törekvés. Utóbbi műve átdolgozott kiadása utószavában Bányai János felteszi a kérdést: az új változások, kihívások között „milyen történeti meg poétikai keretekben tartható fenn továbbra is — ha fenntartható — a »kisebbségi irodalom- ez ideig kialakult történeti és elméleti kategóriája”^24)
