Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MÉSZÖLY MIKLÓST - Aich Péter: Az elvarázsolt kastély (variációk)
Aich Péter én vagyok-e az utolsó. Én meg ráhagytam. Nem akkor, mondta a kislány. Akkor, amikor azt mondtam, hogy milyen kedves ez az idegenvezető. Ja úgy, nevetett az apa. Amikor hozzánk jött, előbb azt hittem, ő is azt fogja mondani, hogy kedvesek vagyunk. De azt kérdezte, értjük-e, amit mond. Jól hallottad, kislányom, megkérdezte, vajon értjük-e. Talán külföldinek nézett. Ki tudja. Meglehet, úgy néztünk ki, mintha egy más bolygóról jöttünk volna. Én úgy éreztem magamat a kastélyban, mintha csak ott lennénk igazán otthon, mondta a kislány. Hát persze, szépséges kisasszonyom. De ti sokkal többet beszéltetek vele. Mi ketten, kérdezte csodálkozva s mutatott a kisfiúra és önmagára a kis hercegnőre. Hát persze, mondta az apa. Állandóan egymást bámultátok. És szemeztetek. A kislány a fejét ingátta. Hogy ő mosolygott volna? S az idegenvezető őrá? Hiszen az apját nézte titokban. Ő csak tudja, hogyan néz egy nő, ha titokban néz. Nem, semmi bántó nem volt a tekintetében, az üres, a bántó, a részvétlen tekintetet ő nagyon jól ismeri, és édesapa most mondta először valakiről, hogy kedves kislány, pedig az már nem is kislány, hanem néni. Z VARIÁCIÓ A rekkentő hőségben a kastély hűse kellemes rejtek a szél elől, a felhő, eső, emlék elől. A történelem mindig fölemelő, s a múzeumban nem folyik vér. Ez a kastély pedig kimondottan magasztos volt. Valahogy nem ide illett, hogy az idegenvezető ellenőrizze a jegyeket, de nem sokat törődött ezzel. Szóval a kapuban az idegenvezető fogadta őket. Letépte a belépőjegyek sarkát és betessékelte a vendégeket a terembe. Az idegenvezető fiatal teremtés volt, karcsú, bár kissé telt idomokkal, de épp csak annyira, hogy nem látszottak ki a csontjai. Unott arccal végezte dolgát, végül nincs abban semmi fölemelő naponta ki tudja hányszor ugyanazt elmondani a kötelességszerűen érkező turistáknak, akik között csak ritkán akad igazi érdeklődő. Azt tapasztalta, hogy az emberek úgy érkeznek ide mint a restibe: mint ahogy enni kell, kultúrát is illendő fogyasztani, így hát nem is hatódnak meg, miként egy semleges ízű ebéd után sem. Nem vette rossznéven, csak néha igyekezett beleszőni a mondanivalójába olyat, ami kissé fölébresztené az embereket. De aztán az is unalmas lett. Egykedvűen magyarázott tehát az egykedvű embereknek. Maga sem tudta, miért akadt meg a tekintete három ugyanolyan egykedvű szempáron. Mintha némi szorongás vegyült volna kötelességtudó figyelmükbe. A kisfiú riadtan szorongatta apja kezét, de ebben nem volt semmi különös, a kis gyerekek mind ilyenek a sok idegen között. Gyerekeknek nem kell papucsot venniük, mondta. Neki sem, mondta az apának, miközben a gyereket nézte. Az megilletődve állta a tekintetét, és mintha semmit sem mondott volna, fölvette a túlméretezett papucsot. Az apa zavartan próbálta lebeszélni róla, de a kisfiú hajthatatlan maradt és győzelemittasan az idegenvezetőre nézett. Pimasz kis hadvezér. Mikor aztán elkezdte mondókáját, mindjárt az elején belebotlott a nyelve. Senki sem vette észre, csak ő maga, egyszerűen tudta, hogy hibázott. Pedig, ha
