Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Fónod Zoltán „békecsinálás” óráiban, halott atyjával üzent azoknak, akik a „hazáért” haltak, „engedelmes gyermekként feküdtek be a pihenésbe...” A szomorú üzenet világos, és egyértelmű volt: „Kiáltsd el magad, atyám, rettenetesen: Hontalan bitang lett a magyarK2) Talán a holtak meghallották, az élők nem sokat törődtek vele... Trianon azóta is mementó! Mementó a feneketlen önzés, a nagyhatalmak arroganciájával szemben. Márcsak azért is, hisz az 1947 februári békecsinálás ott folytatta, ahol 1920 júniusában a nagyhatalmak abbahagyták. Akárcsak 1918 októbere után, az 1945—1948-as években is a „Megbűnhödte már e nép” döbbenetével, élt a kisebbségi magyarság. Az elmúlt évtizedekben számtalanszor idéztük azokat a szavakat, melyeket Fábry Zoltán 1939-ben a szlovenszkói magyarság húsz esztendejéről fogalmazott meg : „Volt egy hitünk, volt egy álmunk: a szlovenszkói magyar szellemiség lesz az az archimedesi pont, mely kiforgatja sarkából az eddig volt, tespedt, konok, elmeszesedett beteg magyar életet. Mást láttunk, és többet tudtunk, új hangokra fülelhettünk, és lemérhettük eddig volt igéinket. Léghuzatban álltunk, átestünk gyermekbetegségeken, de végül is megálltunk férfitalpakon. Szlovenszkóiak lettünk, mások, új magyarok... Európa volt a hazánk, demokrácia a mértékünk, és emberség a magyarságunk. Csak az volt és lehetett magyar, ami emberséges volL./’O) 1948 után az irodalomteremtés feltételei mostohábbak voltak, mint 1920 után. A „sehol”, a nihil partjáról indultak azok, akik az irodalomteremtés gondját az elsők között felvállalták. A húszas évek elején „Egy halálra ítélt nép élő, sebezhetetlen hite: a magyar szó, a magyar betű” (Fábry Zoltán) nevében indultak azok, akik az egyedüllétben is erősek akartak lenni. 1945 után hihetetlen mélységből, az embertelenség Szaharájából kellett felkapaszkodniuk azoknak, akik egy megalázott és megtiport kisebbség élni akarását bizonyítva vállalták a kultúra- és az irodalomteremtés sziszifuszi gondját. A létért vívott küzdelemben a szellem napvilágát is keresték, s jóformán azt sem tudták, hogy létezett egy előző korszak, amikor a kisebbségi író a „hazánk: Európa” felismerésével indult neki a világnak. A toliforgatók többsége számára ismeretlen, érték és minősítés nélküli volt a két világháború közötti irodalmi élet. Csakis az irodalomtudat hiányával magyarázható, hogy az újrakezdést követő években egyesek fiatalos hévvel, tájékozatlanul leírták, tehertételnek tekintették a két világháború közötti kisebbségi magyar irodalmat Csehszlová- kiában.(4) Az írók, értelmiségiek nagy része az 1945—1948 közötti években, a magyarüldözés idején vagy a kitelepítés sorsára jutott, vagy megélhetése érdekében, önként, Magyarországra költözött. A régi gárdából mindössze négyen-öten maradtak. Az új nemzedék számára tehát lényegében „tabula rasát” jelentett az új helyzet. Illává foglya, Fábry Zoltán az elsők közé tartozott, aki tízévi elnémítás után, megrokkant hittel, de megalkuvást nem tűrő makacssággal a jogaitól megfosztott kisebbségi magyarság érdekei védelmére kelt. A vádlott megszólal című nagy hatású esszéjében, mely 1946 májusában íródott (és Szalatnai Rezső fordításában 1947-ben jutott el a címzettekhez), a cseh és a szlovák értelmiséghez fordult segítségért. A „magyar vagyok, tehát bűnös vagyok” igaztalan vádja ellen a szellem szabad embereihez fordult.
