Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Fonod Zoltán Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában Az újrakezdés évei A korszak irodalmának általános jellemzése „Hogy egy népnek milyen a lelkivilága, a lelki képe, annak kialakítása nyomósán hozzájárul, hogy milyen tükröt tartanak elébe” — írta Illyés Gyula a hetvenes évek elején a Hajszálgyökerekben. Mit sem veszített igazából az a megállapítása, amelyet egy vitára emlékeztetve írt le: „Ki ír korszerűen, európaian, ez volt az ismérv. Ma sincs más és végzetes lenne, ha volna:, irodalmunk őrszellemének kilobbanását jelentené”.® Ez utóbbi állítását, elvárását az irodalom egyes irányzatai mai gyakorlata alapján akár vitatni is lehet, annál kevésbé képezheti viszont vita tárgyát az a találóan szép megállapítása, melyben a múltteremtés felelősségét fogalmazta meg: „A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják.... s valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő egyszerűen el se megy: ködszerűen üli meg a tájat meg az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.” „Piszkos várótermek fülledt embertömegében” született meg a húszas évek elején a magyar irodalom Szlovákiában. A történelmi kényszernek engedelmeskedtek azok, akik a kisebbség megmaradását a nemzeti kultúra megtartásában és a szellemi élet megszervezésében látták. A kiszolgáltatottság, a reménytelenség és a megalázottság érzése tagiózta le azokat, akik egyik napról a másikra a saját szülőföldjükön hontalanná váltak. A történelme során először került a magyarság egyharmada idegen uralom alá, nagyhatalmak döntése alapján. A trianoni békediktátum a legsúlyosabb megtorlással Magyarországot sújtotta. A háború egyetlen vétkeseként feldarabolta az országot. A trianoni békediktátum a magyarság számára végzetesnek bizonyult. A huszadik századi események, így a második világháborút lezáró párizsi békeszerződések (1947), majd az 1975-ös európai biztonsági értekezlet Helsinkiben egyértelművé tette, hogy az európai béke biztosítása nem lehet a határok módosításának a függvénye. Ez a felismerés napjaink Európájára is egyértelműen érvényes. Ezzel magyarázható, hogy az európai uniós elképzelések elutasítják a határok módosítását, e helyett azok légiesítésére, átjárhatóságára törekszenek. A két vesztes háború — érthetetlen módon — nemcsak „bűnössé” tette a kisebbségi magyarságot, hanem áldozattá is. Fábry Zoltán 1919 februárjában, a
