Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - Fried István: Dionýz Ďurišin komparatisztikájának időszerűsége (esszé)
Fried István méghozzá az érdekes, népszerű, korszerű műveket magyarul és németül el tudták olvasni. Nem vált feltétlenül szükségletükké az anyanyelvi regény olvasása. Továbblépve: mennyiben van szerepe a szociológiai-nemzetiségpolitikai tényezőkön túl annak, hogy a szlovák és a szlovén irodalmi nyelv (nemcsak a némethez, hanem a magyarhoz képest is) viszonylag későn teremtődött meg, a messze nem problémamentesen és harcok után elfogadott štúri nyelvalkotás és a szintén nehezen áttört prešereni nyelvteremtés az 1840-es évektől kezdve célozhatta meg azt, ami a magyar irodalomban korábban lejátszódott. így mire létrejött az a szlovák és szlovén nyelv, amely az anyanyelvi regény nyelve, a szlovák és a szlovén regénynyelv lehetett, már a magyar és a német irodalom eredeti művekkel és világirodalmi fordításokkal jeleskedhetett. A kettős irodalmi honosságú (dvojdomovosť) szlovák és szlovén olvasók befogadói magatartása, valamint az irodalmi nyelv teljes érvényű, valamennyi műfajra alkalmas voltának igazolódása nyilván valamilyen hatással volt a regényirodalom történeti sorára. Még tovább gondolkodva: vajon ez a kissé vázlatosan tárgyalt kérdés hasonló formában visszatér-e a XX. század megváltozott viszonyai közepette? A kétnyelvűség irányultságában változott, Szlovákia mai olvasói közül a magyarok a kétnyelvűek, a szlovákiai iskolarendszerben használatos tankönyvek révén a magyarok szlovák költőkkel ismerkedhetnek meg (eredetiben és részben az odavalósi magyar költők fordításában). Mindez visszahat-e a magyar olvasók befogadási „stratégiájáéra? Abból a tényből, hogy szlovákiai magyar kritikusok korszerű történeti-elméleti műveket szlovák és részben cseh fordításban olvasnak, idéznek, miféle következtetéseket lehet vagy szükséges levonni? Más példa: az Újvidéken író-tanító-szerkesztő Bori Imre tevékenységi területe igen széles, s ezen egy kajhorvát énekeskönyv elemzését éppen úgy fölfedezhetjük, mint Vaskó Popa versének bemutatását, kismonográfiányi értekezést Miroslav Krleža pályájáról, valamint magyar—szerb, magyar—horvát érintkezések, kapcsolatok feltárását. Az azonban aligha állítható, hogy Bori Imre a szerb vagy a horvát irodalomnak résztvevője lett volna, szerkesztőként, tanszékvezetőként azonban az egykori Jugoszlávia kulturális életének tevékeny tagja volt, ma pedig a Híd szerkesztőjeként szintén szerepet játszik a vajdasági irodalomban. Nemigen célszerű merev kategóriákban gondolkodni, és az egymástól eltérő, tudatossági fokú korszakok nemzeti/nemzetiségi szemléletét egybemosni. Amennyiben valóban szem előtt tartjuk az irodalomközi folyamat dinamizmusát, s innen régióspecifikumokra következtetünk, akkor sem tűnik el például a szlovák meg a magyar (és részint a szlovákiai magyar) nézőpont jó néhány eltérése. Az a gondolatsor, ami Németh Zoltán egyik tanulmányában (és Talamon Alfonzról írt könyvében) fölbukkan, miszerint „minden nemzeti irodalom az egymás mellett megképződő, sőt egymást kizáró kánonok kaleidoszkópszerű elrendezéséből áll”, nemcsak megfontolandó, hanem éppen a Dionýz Ďurišin megalkotta komparatisztikai fogalomrendszerrel szembesítve, igen termékenynek bizonyulhat. A Ďurišin által megnevezett jellemzői az irodalomközi közösségeknek éppen efelé mutatnak. A couluer locale (helyi színek) túlhangsúlyozása ugyan a két világháború közötti „nemzetiségi” irodalmak
