Irodalmi Szemle, 2001

2001/7-8 - VISSZHANG - Fried István: Dionýz Ďurišin komparatisztikájának időszerűsége (esszé)

Dionýz Ďurišin komparatisztikájának időszerűsége

egyik tétele volt, az azonban nem felejthető, hogy a posztkoloniális irodalomfelfogás éppen úgy cáfolja, mint a nemzeti irodalmak policentrizmusát hirdető nézet. A karintiai szlovének jelenkori irodalmának interkulturális vonásait emeli ki a már idézett Johann Strutz, ti. ez az irodalom dialógust létesít az időről időre aktualizált „saját” kulturális örökség és egy új stílus közvetítettségében formálódó s erre az örökségre reflektáló esztétika közt; annyiban szintén interkulturális, hogy a kultúraspecifikus mítoszokat (a szlovéneknél Mátyás király „népi hős”), az irodalmi konvenciókat, a társadalmi magatartás elvárt módjait, a normákat, értékeket ironikusan, parodisztikusan, szatirikusán mutatja be, „karnevalisztikusan” teszi kérdésessé az esztétikai ambi- és polivalencia segítségével. Nem mondható meglepőnek, hogy Strutz szól arról, hogy a karintiai szlovén társadalom hagyományos gondolkodása által rebellisnek, árulónak bélyegzett csoport roppant vitát váltott ki — ezek a viták természetesen más „nemzetiségi” irodalomban sem voltak elkerülhetők. Futólag hivatkozom az erdélyi csoportosulásra, az Előretolt helyőrség folyóiratra és szerzőire, akik a Helikon című lapban rovathoz jutottak, s a Serény múmia cím alatt folyamatosan publikálnak. Ezek az erdélyi szerzők nemcsak az erdélyiség megrögzült jelképeit, emblémáit, hanghordozásait gondolták újra, nemegyszer ironikusan, szatirikusán, parodisztikusan, hanem többségüknél regiszterváltás zajlott le, amely bizonyos, a szólásra, a költőiségre vonatkozó normák megsértéseként könyvelhető el. Ám hibát követnénk el, ha kiszakítanók ezeket a törekvéseket az „összmagyar” kontextusból, és ne látnánk legalább páhuzam- ban hasonló, „földrajzilag” máshová helyezhető szándékokkal, indulatokkal és kísérletekkel. Dionýz Ďurišin nem foglalkozik a kánonteremt(őd)éssel, amely pedig a mai irodalmi gondolkodásban egyre nagyobb helyet foglal el. Az irodalomközi folyamat — nála — a „kisebb” és kellően nem emlegetett irodalmak ön(re)prezentációs igyekezetét látszik igazolni, emellett a világ- irodalmi „autoritásokkal” szemben, bár kimondatlanul, a goethei világirodalomelképzelés időszerűsítésében jeleskedik. Valójában rendszer volta ellenére nyitottnak fogható föl Ďurišin szisztémája, amennyiben változó viszonyrendben látja az irodalomban szerephez jutó tényezőket, jelenségeket és az irodalomban mint rendszerben mozgató, a tagozódást segítő elemeket. Kiváltképpen termékenynek bizonyulhat a „harmadik világ” irodalmából származó, elméletileg hasznosítható fogalmak beépítése az irodalomköziségbe.

Ezzel lényegében visszajutottam oda, ahonnan elindultam. Az összehasonlító irodalomtudomány manapság nem (ismételten) válságát éli, még csak nem is két markánsan kirajzolódó felfogás küzdelmeinek terepe, hanem „klasszikus” formájában visszaszorulóban van. Ďurišin nem kevés iróniával emlegeti a régi „jó” irodalmi komparatisztikát (stará „dobrá” literárna komparatistika), amely a genetikus-érintkezési kapcsolatokban és a tipológiai összefüggésekben vélte föltárulni működésének területét. Ďurišin ezzel szemben a folyamatszerűségre ráismerés jelentőségét hangsúlyozza, lett légyen szó a nem hagyományosan (de legalább is nem Európa-centrikusan) értett világirodalomról és az irodalomköziségről. A Mi a világirodalom? című könyvének rövid zárófejezete fejtegetéseinek nyitott és befejezetlen voltát emlegeti, s az ötkötetessé alakult, általa irányított kollektív munkától várt lekerekítettebb feleletet. Annyi