Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - Fried István: Dionýz Ďurišin komparatisztikájának időszerűsége (esszé)
Fried István Dionýz Ďurišin komparatisztikájának időszerűsége A kötelezően előírt „tudományos” szemlélettől távolodva, az értés-megértés lehetőségein töprengve, némileg háttérbe szorult az a diszciplína, amely nehéz időkben fenntartotta a „kelet-nyugati” párbeszéd esélyeit: az összehasonlító irodalomtudomány. Jóllehet „válságáéra, mint ismeretes, már a komparatisták Chapel Hillben megtartott, második kongresszusán René Wellek figyelmeztetett, paradox módon, ám szinte természetesen az akkoriban keletinek tartott Európában ezután, a leginkább 1962-t követőleg ívelt föl e diszciplína. Előbb óvatosan, a kétoldalú kapcsolatok, illetőleg a szűkebben értelmezett hatástörténet volt az a terület, amelyen a nemzeti irodalomtörténeti önelvűségben kételkedők elindulhattak: jellemzően 1961-ben három kötetben jelent meg az orosz—magyar irodalmi kapcsolatokat tárgyaló tanulmánygyűjtemény, amelyet majd 1965-ben követ a Tanulmányok a csehszlovák—magyar irodalmi kapcsolatok köréből című, máig hasznosítható kötet A magyar kutatás mintegy közvetített Kelet és Nyugat között; jóllehet a magyar kutatók is fennen hangoztatták marxizmusukat, s bírálták a „polgári” tudományosságot, 1976-ban már Budapest adott otthont a Nemzetközi Összehasonlító Irodalmi Társaság (AILC-ICLA) kongresszusának. A szlovák komparatisztikában számot- tévő szerepet játszott az orosz formalisták híveként és a szürrealista költészet ismertetőjeként nevet szerzett Mikuláš Bakoš, akinek az 1950-es, 1960-as években szintén le kellett rónia a kötelező tiszteletköröket. Eleinte Szlovákiában is a kétoldalú, többnyire szlovák és valamilyen szláv irodalmi kontaktus földerítésére került sor, de az ilyen köteteket hamar követte a műfajtörténeti/elméleti, narratológiai problémák monografikus tárgyalása. S minthogy a cseh strukturalizmus és az orosz formalizmus hagyományt — jóllehet olykor rejtetten, a „marxista” frazeológiába burkolva — őrizte a szlovák irodalomtudomány, így az itt is tért hódító komparatisztikának hamar teoretikusa is akadt. Itt jegyzem meg, hogy a magyar irodalomtudomány nyitása az irodalomelmélet irányába felkeltette a hivatalos szervek gyanúját, és a magyar strukturalista kezdeményeket „párthatározat” ítélte meg és el. Ezért a magyar összehasonlító irodalomkutatás a történetiség hagyományos formáiban artikulálta a maga elkötelezettségét a hatástörténeti tudat őrzése, továbbgondolása mellett. Részint azáltal, hogy a diszciplína történetében fölmutatta a jelen kezdeményeinek előzményeit (például Arany János valóban „komparatista” Zrínyi és Tassojában), részint az 1930-as esztendők „regionális” („zonális”)
