Irodalmi Szemle, 2001

2001/7-8 - VISSZHANG - Fried István: Dionýz Ďurišin komparatisztikájának időszerűsége (esszé)

Dionyz ŐuriSin komparatisztikájának id(5szerűsége

irodalomtörténeti kísérleteinek folytatására vállalkozott, a kelet-európai, kelet- közép-európai, közép-európai szintézist megcélozva. Ezzel eltérve a hagyományos szláv Kelet- és Közép-Európa koncepciójától.

Az „amerikai iskola”, név szerint René Wellek válságtanulmányában a „francia iskola” pozitivizmusát bírálta, amely még az 1950-es esztendőkben is uralkodott a különféle európai tanszékeken, a valódi (irodalmi, kulturális) kapcsolatokra alapozott „összehasonlítást”, az egyoldalú és a befogadó szempontjait elhanyagoló hatás-, illetőleg forráskutatást, valamint az imagológiát, a népkép- és félreértés-elemzést, amelynek Wellek szerint nem volt esztétikaiirodalmi hozadéka, s amely sokkal inkább illeszkedik a művelődéstörténetbe, mint az irodaloméba. S bár Wellek a prágai strukturalisták köréből indult, majd az amerikai új kriticizmus (újkritika) némely tézisét vette át, kifejezetten komporatista jellegű írásaiban nem törekedett a diszciplína új rendszerének, korszerűbb terminológiájának megformálására, legföljebb a dogmatikus marxizmust és pozotivizmust utasította el. Főleg mai szemmel újraolvasva a maga korában hatásosnak (bár korántsem megdöbbentően újszerűnek) bizonyult tanulmányokat, inkább a hagyományos szemléletet konstatálhatjuk, mint valamely tudományos szubverzióét. Mellékesen jegyzem meg, hogy Sőtér István komplex konfrontációval helyettesítette a joggal terméketlennek bélyegzett hatás fogalmát, ám e terminus Wellek „Confrontation’-meghatáro- zása nélkül nemigen jött volna létre.

Itt, ezen a ponton kell hangsúlyozni Dionyz Durisin elméleti és történeti jelentőségét, amelyet nem pusztán az igazol, hogy kézikönyvét, amely magyarul Összehasonlító irodalomkutatás címen jelent meg 1977-ben, a szlovák eredetin kívül németül, angolul, japánul és részleteiben más nyelveken is kiadták, hanem az, hogy

1) Rendszerbe, áttekinthető rendbe kívánta foglalni a komparatisztika fogalmait;

2) Méghozzá olyan módon, hogy vitába szállt a korai és a kései pozitivizmus fogalmaival és metodológiájával (elsősorban Paul van Tieghem sokáig népszerű kézikönyvével, valamint az őt követő francia komparatisták némileg korszerűsített törekvéseivel);

3) Alkalmazta annak a Zsirmunszkijnak az összehasonlító irodalomkutatásra vonatkozó nézeteit, aki az 1920-as esztendők elején a formalisták közül sikeresen példázta a szembesítő vizsgálatok jó esélyeit a költői művek, életművek jobb értése érdekében (Byron—Goethe—Puskin). S bár Zsirmunsz- kijt a szovjet „tudományos” vezetés jó darabig a német dialektológia kutatásába száműzte, a tudós 1939/40-ben Veszelovszkij műveinek, a történeti poétikát célzó írásoknak újrakiadásával, majd később a genetikus kapcsolatok és tipológiai analógiák megkülönböztetésével, illetőleg az irodalmi irányok és áramlatok analízisével új lendületet adott a kutatásnak, amelynek áramába Bakoá közvetítésével Durisin is bekapcsolódott.

4) S bár a szlovák gondolatrendőrség éber volt, Durisin sűrű (és funkciótlan) Marx- és Lenin-hivatkozásaival áthidalta a strukturalista ihletettségű komparatisztika előtt tátongó szakadékot, és Zsirmunszkij kissé merev, dichotómikus rendszerét módosította.