Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - František Juriga: Számok (elbeszélés)
Számok — Az sem mentség számomra, hogy fiatalkori meggondolatlanságból történt. Hogy megértsetek! Nem az indítékot ítélem el magamban, hanem azt, amit okozhatott volna... Elégedetlenségünket akartuk kifejezni, s ártatlanok ezreit pusztítottuk volna el... Durny felállt és hosszú léptekkel járt alá s fel a vándorkocsi ágyai közt, mintha feledte volna, hol is van tulajdonképpen. A férfiak aggódva figyelték, mert először tapasztalták, hogy elveszítette önuralmát. — 1947-ben a szalagavatón — tán az ital hatása alatt, de még inkább lesújtva Tiso elnök úr akasztásának hírére — elhatároztuk, hogy felrobbantjuk a Dinamitkát. El tudjátok képzelni, mi lett volna akkor? Nagyobb erejű robbanás lett volna, mint a hirosimai — mondta a pillanatnyi beálló csendben. Aztán csak a fejét csóválta, mintha még most sem fogná fel a saját ostobaságát, s az asztalra támaszkodott. — A felnőtté válás vizsgája előtt álltunk, de valójában ostoba kölykök voltunk. Megérdemeltük az olyan verést, amit halálunk órájáig el nem felejtünk. A kivizsgálás után fél esztendeig élethalál közt vergődve feküdtem. Csak folyékony eledellel tudtak táplálni, a vizeletem és székletem csupa vér és genny volt... Karol a tenyerébe hajtotta a fejét, s egy pillanatra úgy tűnt, hogy alszik. A társak hallgattak. Durny szavai lehangolták őket. — Ahogy Jáchymovba kerültem, a legelvetemültebb bűnözők közé löktek. Voltak ott csehek, akik az Edelweis csoportban szolgáltak, SS-ek, gestapósok, a mieink, a legádázabb gárdisták, vlaszovisták... A nem politikaiakból közönséges gyilkosok és egyéb latrok, akik annyira sem becsülték az életet, mint kutya a szarát. Aztán jöttek az 1948 február utániak. A legtöbbjük idős és gyenge volt. Naponta hullottak, mint a legyek. — Gyilkolták őket? — kérdezte kíváncsiskodva Slávik, aki még nem tudta zabolázni érzelmeit. — Nem. Vagyis nehéz lenne megmondani, ki gyilkolta őket. A priccsért és kosztért, ami a disznónak is sértés lenne, többet fizettünk, mint amennyit az Alcronában fizettem az apartmánért az amnesztia után. Amiért a civil ezrest kapott, mi a tizedrészét sem. Legjobban a szurokkövet fizették. Akik kiszedték, úgy hullottak, mint a konyhában a legyek, ha a platnira DDT-t szórtak. Jól fizették a hosszú bányalyukak vájását is, de ott csak olyan erősek dolgozhattak, mint az ökör. A szurokkő kiszedésénél a gyengébbek és az apróbb termetűek dolgoztak, mert minél kevesebb volt a meddő kőzet, annál olcsóbb volt a szurokkő. Az erős csibészek védő szárnyuk alá vették a gyengébbeket, és ezeknek kellett gürcölni rájuk is. Karol itt újra elhallgatott. Az ajkát összeszorította, a szeme rémülettel volt tele, mintha maga előtt látná azt a borzalmakkal teli tájat. — Egyszer az életünket mentette meg egy eperjesi professzor. Ahogy éjjel kiment vizelni, észrevette, hogy ég a barakk. Ordítani kezdett, rázta az embereket, rángatta őket a priccsről, mert tudta, hogy az egész napos gürcölés után fásultan, mélyen alszanak. Engem a lábamnál fogva húzott ki a tűzből. S ahogy ott álltunk az égő barakk körül, valaki elkiáltotta magát: „Nézzétek azt a disznót!” — s egy férfira mutatott, aki önkielégítést végzett. „Biztosan ő
