Irodalmi Szemle, 2001

2001/7-8 - DÁVID TERÉZ KÖSZÖNTÉSE - Dénes György: A mindig megújuló Dávid Teréz

Dénes György

hálóval, ha ez a polgári értelemben vett beosztás egyáltalán érvényes még. Fekete kerül az asztalra, s míg Terikét hallgatom, szemrevételezem a könyvszekrényt, a képeket, rajzokat, dísztárgyakat. Jó ízléssel berendezett lakásnak tetszik. Négy-öt váza is áll a szobában, bennük a nyár virágai lángolnak. Bár Tériké szereti a virágot, elárulja, azért virul most itt annyi csokor, mert születésnapja van. Több ifjú barátja jött gratulálni, ők hozták.

Bármerre tekint az ember egy hosszú élet relikviái néznek vissza rá. A rekamié fölött Géza bácsi portréját látom. Ceruzarajz. Terikének árnyék telepszik a szemére.

— Bizony, már nyolc éve, hogy meghalt. Harminckét évet éltünk boldog házasságban. A halála utáni egy-két év volt számomra a legnehezebb. Az ember nem tudja elfogadni, hogy az, aki a legközelebb állt hozzá, nincs többé. Én most is mindig vele vagyok, beszélgetek vele, s gyakran fölteszem a kérdést, mit szólna ehhez vagy ahhoz.

Fölsóhajt, hogy senkije sincs már, csak a csehországi Liberecben lakó húga, Erzsi. Olykor-olykor meglátogatják egymást, de ez kevés. Egyedül van akkor is, ha ablaka alatt emberektől nyüzsög a járda. Csak a fel-feltámadó halottakat hordja szívében, köztük édesanyját, első férjét, rokonait, akiket elnyelt a gyűlölet szörnyű mocsara.

— Olykor, ha éjjel fölébredek, bekapcsolom a magnetofont, hogy beszélgethessek valakivel. Az árvaságban nagyon hiányzik az emberi szó. De csak magammal beszélgethetek, meg a halottaimmal, akik nem felelnek. Az egyik éjjel fölkiáltottam: „Hát ez már így lesz örökké? Én már csak a mikrofonnal fogok szót váltani?!” Borzasztó érzés.

A szekrényfiókból nagy paksamétát rak az asztalra. Lánykori kézirataiban lapozgatok, megsárgult fényképeken felejtem tekintetemet. Az irodalommal való kacérkodást versekkel kezdte. Kérésemre el is mondja az egyiket.

— Sokat töprengek rajta — gondolkozik el —, mi lesz ezeknek a kéziratoknak, leveleknek, fényképeknek a sorsa. Mondja, Gyurka, kinek adjam őket? Valami megbízható írónak, irodalomtörténésznek, aki hasznát venné. De ki az?

Erre bizony nehéz tanácsot adni. Milyen indokolt és célszerű lenne egy hazai magyar irodalmi múzeumot létesíteni. Vagy egy olyan könyvtárat, ahol összegyűjtenék a halott írók irodalmi hagyatékát, relikviáit. De sajnos még ma is illuzórikusak az ilyen elképzelések.

Az árválkodó írógépre esik tekintetem.

— Van még kedved az íráshoz, Tériké?

— Mióta szegény Gézám meghalt, egyre nehezebben ülök a géphez. Hiszen ő volt a legnagyobb ösztönzőm, sugalmazom. Mert az íráshoz az is kell, nem csak ihlet.

— Olyan embernek ismerlek, aki a legnehezebb körülmények között sem adja fel.

— Igaz. Meg aztán az írás vigasz is. Folytatni szeretném életem történetét. Megírom, ami az Utóiratból kimaradt. Az lesz a címe: Emberek, idő, történelem.

Kicsit irigykedve nézem Terikét. Nyolcvan esztendővel a háta mögött is mennyi vitalitás van benne. Pedig milyen hosszú és rögös út vezetett