Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - DÁVID TERÉZ KÖSZÖNTÉSE - Dénes György: A mindig megújuló Dávid Teréz
A mindig megújuló Dávid Teréz igyekszik megérteni az élet sűrűjébe induló ifjúságot, s botladozásuk láttán bölcsen mosolyog. Aki lelkében ennyire fiatal tud maradni, az az idők terhét is könnyebben viseli. Egy ízben a fiatalokhoz fűződő viszonyáról faggattam: „Honnan ismerem az ifjúságot?” — kérdezett vissza. „Onnan, hogy én is voltam fiatal. Én is háborogtam, én is meg akartam váltani a világot, és okosabbnak hittem magamat mindenkinél. Az én titkom csupán annyi, hogy ifjúkori érzésvilágomat át tudtam menteni a mába. No meg aztán fiatalokkal barátkozom, panaszaikat nemcsak meghallgatom, hanem át is érzem. Szóval hozzájuk fiatalodom s próbálom őket megérteni. Természetesen megkönnyíti helyzetemet az is, hogy mint afféle »tiszteletbeli fiatal«, írásaimban felhasználhatom az átélt és összegyűjtött tapasztalatokat... Állítom, meg lehet érteni a mai fiatalokat, csak a saját nyelvükön kell velük beszélni, és sajátos gondolatvilágukból kell kiindulni. Igazában ők sem extravagáns lények, hanem fejlődő emberkék. Olyanok, amilyen a világ, amelyben élnek. Arra a társadalomra hasonlítanak, amely fölnevelte és alakította őket.” Az első után tíz évre, 1974-ben jelenik meg második elbeszéléskötete Látomások címmel. Két évre rá legjobb drámáit gyűjti könyvbe. A Csehszlovákiai Magyar írók sorozatban az Ifjúságból elégtelen és az Időzített boldogság lát napvilágot egy kötetben. Emlékeit, életútjának jellemzőbb szakaszait a Mesélő nemzedékben és az Utóiratbán vázolja fel. Mind a két könyv megrázó, elgondolkoztató, hiszen a háború előtti, a háborús és a „fölszabadulás” utáni évek emlékei elevenednek meg a könyvoldalakon olyan intenzitással, hogy gyakran belefájdul az olvasó lelke. Az Utóirat hangnemét különösen eltalálta Dávid Teréz. Az egyes szám első személyben írott mű azért is érdekfeszítő, mert az írónő vallomásosan beszél életéről. Ismert írókkal, színészekkel, újságírókkal, politikusokkal találkozunk a könyvben. Megelevenednek az eltűnt idők, elsorvadt vágyak. Az Utóiratot drámarészletek, levelek egészítik ki. Véleményem szerint, ha az írónő nem fullad ki idő előtt, s a fölösleges részletek kimaradtak volna, egységesebb életrajzot vehettünk volna kezünkbe. A könyv azonban így is izgalmas s megtartó erejű... Dávid Terézt és férjét, Bräuer Gézát az ötvenes években ismertem meg. Géza bácsi világlátott, demokratikus érzelmektől fűtött, művelt ember volt. Kissé bölcs, kissé szkeptikus, és mélyen humanista. Terikével gyakran eljárt a magyar szekció vitaestjeire, olykor a disputába is bekapcsolódott. Ritkán forfultam meg társaságukban, de ha összeakadtunk, mindjárt megszínesedett köröttünk a világ. Terikével való barátságom az évek folyamán egyre bensőségesebb lett. Kezdetben elvtársnő, majd kartársnő, aztán Teréz asszony, végül Tériké lett a számomra. Nehéz évei sem törték meg annyira, hogy búnak eresztette volna fejét. Mindig derűs volt és barátságos. Ha úgy hozta a helyzet, véleményét nem rejtette véka alá, s így nem is kedvelte mindenki. De kinek nincsenek rosszakarói? A minap fölhívtam, mondván, felugróm hozzá némi tereferére. A városközpontban lakik, a Leningradská utca torkolatában, átellenben a Hviezdoslav Színházzal. Ez némiképp jelképet is jelent egy színházi szerzőnek. Tériké már ott vár a kapualjban s a liften fölvisz a negyedik emeletre. Lakása parányi előszobájából a nem sokkal tágasabb ebédlőbe lépünk, amely egybenyílik a
