Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - Jókai Anna: Remake (elbeszélés)
Remake konvenciók, semmi nyitottság? Nem mintha személyiségi jogait korlátoznám, de tüstént cserélni! Mi vagy te, szilvalekvár? Pattanj, haver, dinamikusan! „Voltaképpen agresszív alak — gondolja a fiú. — Modortalan, neveletlen... De végül is a nyálas szentimentalizmus már a múlté! Próba-szerencse!” „Röstellem — gondolja az apa —, hogy magamtól nem jutott eszembe. Ennek a mitugrásznak kellett beleugatnia!” A szamárnak édes mindegy. Sőt, mintha az erélyesebb nógatástól tartana. Éppen elég ez az iram. Lappadt tarisznyával, pihenés nélkül. Kocognak, egy kicsit élénkebben. A nap olvasztja a földet. A szellő megroggyan, elheveredik. Rekkenő hőség, közhelyszerűen. Nyomás az öreg szíve táján. A pulzusa megugrik. A fiú elégedett. Jogos a kivételezettség. Erőgyűjtés a gigantikus feladatokra. Szuper ötletek hiper legyártásban. Gyorsaság, kreativitás, pragmatizmus: fontos címszavak Hogy s hogy nem, az út mentén megint csak felbukkan valaki, guggolóállás- ból, lesből, váratlanul. Elhízott, festett hajú, amolyan se férfi, se nő, felékszerezve. Öltözéke nem illik sem az évszakhoz, sem a helyhez: túl sokat takar, és túlságosan suhog-zizeg. (Mit csinálhatott a bozótosban? Gazolt, vagy a beleit ürítette? Ugyan, miféle dolgát végezhette?) — Urambátyám, szép öcsém — így szól nyájas-gúnyosan. — A röhögéstől megszakadok! Csak nem ezt a nyavalyás fülest kímélitek? Szívós dög ez, cipelésre teremtette az Isten is, elbír kettőtöket, az állatvédők mint demagógok, kész anarchia! Hoppá, kemény kéz, szapora ostor, s a kerékvágásba minden visszazökken! „Szívtelen, de logikus” — gondolja a fiú, előbbre húzódik. „Praktikus, bár szívtelen” — gondolja az apa, s mögé vackolódik. A szamár ordít egy keserveset, mélyet. De hát elhitte: szamárbőgés nem hallatszik a mennybe. A tehertől a négy lába négyfelé bicsaklik, hasa megereszkedik, háta behorpad. Azért sem esik össze! Szorult bele némi ambíció: ez is csökönyösség. Araszolnak. A nap már bágyadtan pillog, egy-egy felhőfoszlányt von a szemére. A szél tápászkodik, ágál, aztán hirtelen újra magába roskad. Ok ketten — a viszonylagos magasban — mégsem teljesen elégedettek. Egyrészt sajnálják a szamarat, ott alattuk, másrészt félnek is: mi lesz, ha megbokrosodik, és úgy ledobja őket, hogy csak úgy nyekken... rémlik, volt már rá példa. Valami mintha hibádzna...! Mit ad Isten, az út mentén ismét felbukkan valaki, lesből, guggolóállásból, váratlanul. Nő, ez vitathatatlan. Ötvenes, vagy csak amolyan beszáradt harmincas — a kora elmaszatolt. Ruha gyanánt redőzött leplet visel. Rozsdásodó „aranyhaja” körülfolyja. (Mit csinálhatott a bozótosban? Gazolt, vagy a beleit ürítette? Ugyan, miféle dolgát végezhette?) — Embertársak — mondja sírva-dúltan —, miért kínozzák áldott istenállatkáját? Nem ismerik az írást? Hogy kit hordozott? Hiszen már csak hálni jár belé a lélek, maguk meg ott pöffeszkednek a hátán, a legelemibb részvét
