Irodalmi Szemle, 2001

2001/7-8 - Jókai Anna: Remake (elbeszélés)

Jókai Anna

legparányibb jele nélkül. Lassú tűzön kellene megégetni az ilyeneket! Vegyék a vállukra, itt előttem, ezt az ártatlant... Gyalázat!!!

„Nem szeretném, ha szabálysértésért megbírságolnának — gondolja a fiú. — Ámbár talán túlzás, hogy mi vigyük őt...”

„Állatkínzás, megszólnak a népek, ország-világ hírét veszi — gondolja az apa.

— Még nem késő a jóvátétel.”

A szamár megijed. Gyanakszik: ebből csak rossz sül ki. Természetellenes póz, a végén rajta fogják az egészet megbosszulni!

Alig vánszorognak. A szamár elülső két lába az apa nyakában, a hátsó kettő meg a fiúéban, nagy feje oda-odakoccan az öreg kobakjához, a farka a másiknak a térdhajlatát verdesi. Mindhármuk izzadságát legyek zabálják, háborítatlanul. A nap — félálmában — színes nyálat ereszt a horizontra, a szél sóhajtva szabadul; ez már az alkonyat, az este hajnala.

Még sincs könnyebbedés. Ki tudja, miért, de ez a jelenet is szégyenletes.

A cipekedők megroggyannak, a szamár a talajra csúszik, kapál néhányat zsibbadt tagjaival, megrázza magát, és lábra áll, bár még remegve. Rapszodikus hangokat ad, a dallam szinte hálaének.

Zihálnak. Lekuporodnak az útszélre. Vizük egy cseppnyi, kenyerük csak morzsa.

— Hogyan tovább? — töpreng az apa.

— S ugyan hová? — töpreng a fiú.

Hogy miért, egyikük sem kérdi.

A szünet a legjobb minden történésben: a szamár kóstolgatja oldalvást a gyér, száraz füvet, szája köré bogáncs ragad. Sok a szemét. Műanyag, hullámpapír, emberi potyadék vegyesen.

— Kinek higgyünk ezután...? — mereng az apa. — Ki mondja meg?

— Tőlem aztán pofázhatnak. Reggel megyek toronyiránt, istenuccse, szamár nélkül! — a fiú dacol, szerencsére nem tartós ez az indulat, csupán az „első düh” ismert reakciója. Viszket a tenyere, de hát nem csoda!

A szamár megrázza a fejét, mintha darazsat űzne a füléből, oly hevesen. Ütemes iá-kát hallat. Le lehetne kottázni a figyelmeztetést. A szemét közt szanaszét furcsa kellékek hevernek: álszakáll, csokornyakkendő, selyemsál, bársonylepel, szőke paróka; ugyanaz a mókamester járt itt, ugyanaz a büdös ripacs, mindig előttük egy fordulóval, pusztán a hecc kedvéért ellenkezve. Lehet-e és szabad-e az ilyennek kedvére tenni? Elillant; anélkül, hogy leleplezték volna.

Lezuhan az éjszaka, mint a hóhérbárd, egyetlen villanással. A szél csomósodik, taszít ide-oda. A hold fenyegetően sarló alakú, vörös az udvara.

Helyesen döntenek: most már várni kell az újabb pitymallatig. Ha ez az az út: szembejön majd a Varázskirály. Ki kicsoda valójában, akkor kiderül. Hőseink reménykednek. A szamár azonban egyre biztosabban tudja; pattanásig feszülő bőrén érzi.

Vékony a pokróc, szúr a daróc Nyugtalanul fel-felhorkannak; alusznak-ál- modnak, de nem amíg meg nem halnak.