Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MÉSZÖLY MIKLÓST - Mészöly Miklós: Levél a völgyből

Levél a völgyből

egerek és a méreg, halálra ítélt barackfánk és a megrendelt csemetefa, Sümegi Vojtek és a vasvillás öregember mind hibátlanul fedik (és igénylik?) egymást.

Mindez logikus? Wittgenstein azt követeli az ideális logikától, hogy kijelentéseit semmiféle lehetséges tapasztalat meg ne cáfolhassa, de ugyanakkor ne is igazolhassa semmiféle lehetséges tapasztalat. Valóban: ha egy ilyen logika felépíthető, az igazoltság mértékének maximumát valósíthatja meg. De az igazoltság, az igazolhatóság feltétlen értelmesség is? Két világ. S az igazság nyílt rejtélyessége? Egy harmadik világ?

Nem bánnám, ha tiszteletbeli bölcsem is nyilatkozna erről a kérdésről; de mire odanézek, már hűlt helye, visszavonult a rönk alá. S ez szinte olyan most, mint valami jeladás. Vagy éppen ő tűnt el a jelekre? Ugyanis szél indult hirtelen, kapások baktatnak fel a pászta mellett, rőzsés szekér ereszkedik le a mélyúton. Akárhogy is, de a gyík távozásával — vagy csupán azzal egy időben

— a csendnek egy páratlanul tartózkodó dimenziója lopódott ki a völgyből. S igazában most tudom csak, hogy csend volt, mert itt a zaj, a leírható. S mivel az „aszimmetria” világában csak munkálkodva lehet jó a lelkiismeret — friss erővel én is nekilátok a gépelésnek, a rókák a zsákmányolásnak, az egerek a sztrichnines kukoricának, Sümegi Vojtek a tervei végrehajtásának. S egy adott pillanatig — valamennyien, újra — mérhetetlenül elfogultak vagyunk, a világ állványzata vagyunk; pusztán azért, mert hittel tevékenykedünk.

Ennek a boldog érzésnek kézzelfogható munkagyümölcsét — igaz, hogy különleges okok hatására s persze áttételesen — a következő este hozta meg számomra. Pósáéknál voltam látogatóban, akik a völgytoroknál laknak. Már az asztalnál ültünk, mikor megtudtam a téli történetet: hogy Zsoli nincs többé. Nagyon szerettem a kutyájukat; és a két öreget is nagyon szerettem. Mintagazdák, jó emberek, a lelkűket kiteszik, ha segíteni kell, egész életükben gürcöltek, nem panaszkodtak, sorsot vállaltak. Télen az asszony rájött, hogy Zsoli lopkodja a tojást. Az ember nem volt hajlandó végrehajtani a büntetést. Az asszony erre, az öreg távollétében, zsineget kötött Zsoli nyakára, s fellógatta a fűrészbakra. „Nem kell azt magasabbra — magyarázta —, csak a lába ne érje a földet.” Kérdeztem, hogy hamar vége lett-e. „Mire a krumpli megfőtt” — mondta. Csak akkor nézett ki újra az udvarra. Tél volt, lucskosodott a hó, az ember délfelé jött haza. Pósáné azzal fogadta, hogy menjen ki a bakhoz, takarítsa be a maradékot a szurdikba. Az öreg akkor eszmélt föl. Nem akarta sehogy a bakról leemelni a kutyát, csak akkor fogadta el, mikor az asszony levette. S kivitte a szurdikhoz, ledobta martaléknak a kásás hóba. Éppen tizedik évét töltötte náluk Zsoli, az anyja mellől kapták, majdnem szopósként. Mikor visszaballagott a házhoz, tréfára vette, amit különben képtelen lett volna megfogalmazni, de valahogy mégis szót kért. „Bemehetek?” — kérdezte a kapun kívülről; mármint hogy ő, és veszély nélkül-e. Az asszony azóta is önfeledtebben nevet az eseten, mint a férfi — ámbár így is illik; végül is az öreg mondta a váratlan csattanót. Pósáné egyébként a macskájukat is fölakasztotta aznap. Különösebb panasz nem volt ellene — de „valahogy nem egyezett a természetünk”. S azt gondolta, akkor már új lappal kezdi: most, van új kutya, új macska. Egy pillanatig zavartan nézek a derűs, kék szemükbe. De milyen jogon? Az egyidejű elintézés zavart? Az a csepp többlet, ami nélkül is