Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Duba Gyula — Vedd a válladra... — parancsolom szigorúan —, visszaviszed a helyére a gömbfát! Pontosan a helyére teszed vissza...! Az igazság pillanata, ekkor sem ellenkezik. Talán a tetten ért bűnös képtelen arra, hogy védekezzen. Mindketten azonos kötésű kamaszok vagyunk, nyurgák és ösztövérek, talán nem is gyengébb, ám az igazság pillanatában semmit nem tehet ellenem. Ilyen az igazság természete, bár mindig érvényesülne! A falu felől futva közeledő alak, Gergő bontakozik ki a sötétből. Liheg, bikacsököt lóbál a kezében. Őt is figyelmeztette a behemót centerhalf, elmondta neki, hogy már Tóni elébe indultam. Rohant segíteni. Nem szól, közelről néz minket és lóbálja a bikacsököt. — Nem kell segítened... — mondom röviden —, már elintéztem...! Bence Tóni nyögve vállára emeli a gerendát, nem segítünk neki. Csendőrökként viselkedünk, megbüntetjük a tolvajt. Nehézkesen megfordul és a híd felé indul terhével. Nyög és zihál, bizonyára átkoz magában, ahogy mondják, könnye-taknya egybefolyik! Nem gondolok rá, milyen engesztelhetetlen gyűlölet ébredhet benne irántam, mily szörnyű kínja a tehetetlen kiszolgáltatottságnak és megalázásnak. A győztes bármily okos és számító, csak a diadalra gondol. Elégedett vagyok magammal, hogy apám hídját megvédtem. Eltart, míg a hídhoz érünk. Megparancsoljuk Tóninak, hogy a gömbfát csúsztassa vissza a helyére, sokáig küszködik vele, fújtat és nyög, szipogva sóhajtozik közben. Ez is az igazság pillanatához tartozik, hogy nem segítünk, amit elrontott, hozza rendbe! Nem sajnáljuk őt Gergővel, minket ki sajnál? Sem együttérzés nem él bennünk, sem valamiféle romantikus szánalom, magunk is durva, önző világban élünk. Bennünket is szorongatnak! Arra sem gondolunk, hogy meleget akart vinni a családjának. Misi elment, a fiúk közül ő a legidősebb, szinte családfenntartó. De nem az érzelgősség, sem a megbocsátás világát éljük. Helyére csúsztatja a gerendát és kimászik az árokból. Ruhája sáros és lucskos, nyomorult ázott ürge, mondom neki fenyegetően. — Apánk hídjához ne nyúlj még egyszer, mert Gergővel megverünk! — Gergő alacsony, zömök, már nem gyerek, nagyon erős. Bevonom őt a közös ügybe, megnyerem magamnak. — Iszkiri, menj haza előttünk, utánad megyünk, követünk...! Tucatnyi méterre követjük sötét árnyát, támolyogva jár, alaposan kimerülhetett. A vacsoránál este elmondjuk apámnak a történetet. Némán hallgat, majd azt mondja: — Nekem szóltatok volna... kapott volna néhány pofont! — Kapott így is... — válaszoltam nyugodtan, halkan, felnőttként. Mintha azt mondanám: nem nagy ügy! Apám oldalról rám néz, ma is látom a tekintetét. Csodálkozó, tűnődő, meglepett, némi zavart is érzek benne, s mintha bosszús lenne. Mintha nem várta volna tőlem. Más vagyok, mint ő, különbözöm mindenkitől, nem tudja, igazából, milyen is vagyok. Kiszámíthatatlan. Gondja van velem. A lovakat rám bízza és szántani küld, ám fél közben, hogy bajom történik. Hitvány a lábam. Egyszer félénknek tart, máskor izgágának, lépten-nyomon meglepem, mire véljen, hogyan nézzen rám? Gergővel nincsenek ilyen gondjai...
