Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Duba Gyula mellettem áll, tettre készen és mindenre elszántan, nyolcéves golygó, áll a mamlasz, mit is tehetne?... a többiek is felénk indulnak, némán és vadul gázolják a vizet, fenyegető áradat, tatár had, török horda, nagy csata készül, mi lesz ebből...? — Hát a torkát... mindjárt a torkát?... — kiabál az idősebb lány, az Iboly, de nem tesz semmit, csak kiabál, mintha méltatlankodna —, hogyan lehet mindjárt a torkát... ki hallott ilyet...?! — Mentené Iboly a helyzetet, mely kérdéses és bizonytalan. — Nem szabad a torkának esni... — visít Hermin, a fiatalabb —, ki látott már ilyet, hogy mindjárt az ember torkának essenek...! Védekezésük inkább panaszos, mint ellentmondásra készülő, valamiféle felsőbb erkölcsre utal, amely nem engedi, hogy az ember büntetését torkon ragadásával kezdjük, nekiugrunk, mint a farkas áldozatának, a leglágyabb testrészen kezdve a pusztítást. Elengedem Tóni torkát, egészen kidülledt a szeme, védekezés nélkül tűrte, hogy megszorongassam a nyakát, nagy kárt nem tehettem benne, de alaposan megijesztettem. Le kell zárnom az ügyet, mielőtt a többiek a partra kapaszkodnak, ez az én dolgom! Elégedett vagyok magammal, ismeretlen örömöt érzek, győztem. — Tirhuljatok innen... — mondom szigorúan —, tűnjetek el minél hamarább, mert nagy baj lesz..! A Nagybenék búzáját nem tiporhatjátok le büntelenül. Ki a parasztgádzsó...? — förmedek vészjóslóan Tónira —, tűnj innen, mert megtaposlak, te csorba szájú...! Nem ellenkeznek, a híd irányába távoznak, Tóni a torkát tapogatja, Iboly a hátvéd, a sereghajtó... Dezsi és Bakai Jóska mindenre készen kapaszkodnak ki a vízből, az ellenség azonban megfutamodott. Bakai Jóska elégedetlen. Látom a tekintetében, szívesen megküzdött volna a romákkal. — Vágtad volna földhöz., letiporni és a mellére térdelni kellett volna...! Pofont se kapott a büdös...! — Ennyi elég neki... — csillapítja Dezsi, erős ugyan, de békés természetű —, ezután majd befogja a száját... Misinél bicska is lehetett vagy kés... Szinte ünnepélyesen komolyak és elégedettek vagyunk. Gergő önérzetesen téblábol körülöttünk, a felvégi kis pulyák a vízben maradtak, egyedül ő vett részt az eseményekben. Mint később látni fogjuk, mindig a közelemben van, amikor valami történik velem! Nem részletezzük a történteket, nyugodtak s hallgatagok vagyunk. Csak Dudás Ernő jegyzi meg. — Már fuldokolni kezdett, mint a potyka, ha partra vetik... — Jó erősen megszorongattad — teszi hozzá Pereszlényi Albert. — Úgy kell a taknyosnak... A cigányok a kövesútra értek, már a hídon állnak, onnan néznek vissza ránk, Tóni az öklét rázza felém, fenyeget. Nem törődünk vele, ki venné komolyan, a kezem közt meg se mukkant. Megéreztettem velük, hogy nem gúnyolhatnak büntetlenül. Elmúlik a nyár, L-ben tanulok, szünidőkben járok haza, múlnak a nyarak. Háborús évek, az első békés nyár, béna idő. Önmagába gubózó, gátlásos élet. A megalázott önérzet és tehetetlen szenvedélyek ártatlan áldozatokat követelnek,
