Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Halódó parasztvilág — Éhe, a gádzsók... hogy hetvenkedik a parasztgádzsó... — mondja a többieknek —, gyere ide, te... gyere, ha mersz... letöröm a derekad! — A taknyos nyúlszájú... — mondja Dezsi, a legerősebb közülünk —, majd én megtanítom a csorba szájút...! — Neked kell!... — véli Bakai Jóska izgatottan —, téged gyaláz! Ne hagyd magad... szorongasd meg a torkát...! Derékig érő vízben állunk, húsz méterre a cigányoktól. Egymásra nézünk, a tekintetünkkel tanakodunk. Ki büntesse meg Bence Tónit?! Valamit tennem kell. — Engem becsmérel... — mondom elszántan és elindulok Vannak képek, amelyeket sosem láttunk, mégis bennünk élnek. Képzeletből születtek, s a legmaradandóbb emlékeink lehetnek. Ma is látom magam, s gyakran azóta képzeletben, ahogy gázolom a vizet. Nagy elszántsággal megyek a cigányok felé, még nem tudom, mit teszek, de majd elválik. A bosszúvágy lök előre, ám ha arra gondolok, hogyan teszek neki eleget, határozatlannak bizonyulok. Gázolom a vizet, mint egy megállíthatatlan, fenyegető erő. A cigányok nem félnek tőlem, várakozva néznek, de nem szólnak, Tóni is abbahagyta a mocskolódást. A helyzet tehát komoly! Gergő a nyomomba indul, segítőkész árnyék, bár kisebb és gyengébb, ám hűséges. Ha szükségem van rá, ott lesz a közelemben. Mi lenne, ha a többiek is megindulnánk? A cigányok döbbentnek látszanak. Érzem, hogy kockázatos vállalkozásba fogtam. Visszaút azonban nincs, már nem hátrálhatok! Nevetségessé tenném magam. Meg aztán az indulat is fűt, heccel, sértegetett a csorba szájú takonypóc! Gergő inkább zavar, mint erőt ad, árnyként követ, de hát mit segíthetne, kicsiny porbafingó! De majd én... azért nem küldöm őt vissza... mégiscsak ketten... s ha szükséges lenne, Dezsiék is odarohannak...! Egymást váltják bennem a gondolatok, tanácstalan vagyok, de nem félek. S mindezt a háttérbe szorítja, hogy nagy erőt érzek abban, ahogy gázolom a vizet. Olyan a vonulásom, mint a sorsszerű, csapásmérő erő útja... A víz locsogva követ, mintha a természet is csendben lenne, úgy érzem, minden engem figyel. Határozottan kigázolok a túloldalon, felkapaszkodom az alacsony vízparton, az ellenség döbbent és nyugtalan, a szemükön látom a bizonytalanságukat, tekintetük riadt és tanácstalan. Én pedig, bosszúálló Nagybene-ivadék, nem törődöm a lányokkal, sem a kamasz Misivel, nem érdekel a két purdé. Nemes haragom célja és minden figyelmem összpontja Tóni, a nyúlszájú, neki is a nyaka, nyápic barna gyereknyaka a kezdődő ádámcsutkával, Tóni későbbi dísze, a nyúlszája mellett a legjellegzetesebb ismertetőjele, nem... nem ütöm meg Bence Tónit, mondtam már, hogy mi, gyerekek birkózunk, de nem verekszünk, földhöz vágjuk egymást, de nem ütünk, igazi pusztító vadság nincs még bennünk, sem emberölő szenvedély, csak győzelemvágy! Tehát nem ütök, hanem megragadom Tóni nyakát, éppen a kezdődő ádámcsutka táján, és erősen megszorítom. Két kézzel ragadom meg, mintha meg akarnám őt fojtani. És szorítom, hogy kimered a szeme. Dülledt szemében látom, hogy már fél s ez nekem elég is... nem védekezik, kezei tehetetlenül lógnak és Misi is áll bénán, nem tudja, mit tegyen, jó ez így... Támadásom valószínűtlen és váratlan, magam is meglepődöm, meg is hökkenek, most mit tegyek?! Nem fojthatom meg a nyavalyást! Gergő
