Irodalmi Szemle, 2001
2001/6 - TALLÓZÓ - Peer Krisztián: Ö-ön a tö-ök (beszélgetés Tőzsér Árpáddal)
Tallózó — A „körülményeskedő könyörületesség dühödt elutasítását” megveszem, kitűnő apercu, viszont ha én lennék a kritikus vagy a kérdező, mégis inkább azt mondanám, hogy a posztmodern „kondíció”, a „mintha”-habitus szenvelgéséről van itt szó. A posztmodern embert a fogyasztó társadalom kényelme általában is töketlen androgünné tette (másokat meg ugyanaz a társadalom félhülyévé nyomorított, de ez most nem tartozik ide), s az androgünnek már nem a „tenni” a célja, hanem a puszta „lenni” (vagy ahogy Baudrillard mondja: úgy életben maradni, hogy közben ne történjen semmi, mert a történésekkel, a nagy történetekkel könnyen nemcsak a történelem, hanem a földi élet is egyszer s mindenkorra befejeződhet), de ez a gyáva, „táplálkozó és élvező individuum” (Lévinas) még el is hiteti magával, hogy ez jól van így. A szimulakrum- és egyéb kibernetikus ideológiák hatására önként és dalolva fogadja el a pótvilágokat, s tesz úgy, mintha élne. Alapvető emberi (csaknem fiziológiai) funkciókról mond le, s tesz úgy, mintha ő „nem szeretne fuvolázni” (Heller Ágnes kifejezése; a „fuvolázás” alatt itt a teljes életet, a „jó életet” kell értenünk). A korábbi korok emberei saját maguknak általában nem hazudnak. Még a Kádár-kor „hőse” is tisztában van vele, hogy kettős életet él, s legalább az álarc alatt megpróbál azonos lenni önmagával. A posztmodern kor „hőse” úgy tudja és hiszi, hogy a „nagytörténetek”, nagy eszmék kora lejárt, s ezt úgy éli meg, hogy a „kistörténetekben”, a saját személyes, privát életében is elveti az eszméket, az erkölcsöt, a szeretetet, szerelmet, részvétet stb., tehát mindazokat a nemesebb érzéseket, amelyek túlmutatnak a saját létén, s az így kiürült személyiségét éppen a „mintha élne” posztmodern mimikrijével takarja el maga elől. — A kérdésében említett Euphorbosz felszabadított rabszolga Augustus korában (egyébként pedig fiktív figura Corneille Cinnájában), s nem véletlenül ő mondja ki, hogy „Ki nem állhatom ezt a mintha-kort”. Az öregedő, szenilis Augustus korában ugyanis már láthatók a hanyatlás, a közeledő ezüstkor jelei, már nincs messze Petronius, amikor Trimalchio, a parvenü lesz a hős. Nem én mondom ki először, hogy a posztmodern és az antik ezüstkor között sok a lélegzetelállító egyezés. Akkor a rabszolgamunka tette lehetővé a parvenü létezését, a posztmodern „hős” viszont a gépkor, a technika, a végletesen fejlett technológia, az elektronika parvenüje. S mint létezésforma általánosabb, mint amaz volt De — legalábbis számomra — ugyanolyan ellenszenves. — Idézek:„A szenvtelenséget tekintve Camus Gottfried Benn / s Femando Pessoa együtt sem nyomnak annyit/ mint a mai magyar költők bármelyikének //egyetlen verse, sőt verssora.”Miben áll ez a szenvtelenségP — Kérdésére válaszolandó nyugodtan folytathatom az előbbi gondolatsort Csak most már át kell térnünk a jelenkori magyar költészetre. Ami amott parvenü polgár, az emitt „parvenü klasszicista”. (Az építész Róbert Venturi 3 klasszikus formákon való élősködést nevezi „parvenü klasszicizmusnak”, illetve posztmodern művészetnek.) Az irodalmi szenvtelenség, az önmagamat is idegenként szemlélő közöny Camus korában és műveiben számított nóvumnak, ma már ugyanúgy a klasszikus irodalom kelléktárába tartozik, mint mondjuk a rokokó. Ha tehát valaki Camus, Gottfried Benn s Fernando Pessoa
