Irodalmi Szemle, 2001
2001/6 - TALLÓZÓ - Peer Krisztián: Ö-ön a tö-ök (beszélgetés Tőzsér Árpáddal)
TALLÓZÓ Peer Krisztián Ö-ön a tö-ök Peer Krisztián beszélget Tőzsér Árpád pozsonyi költővel a Finnegan halála című új kötete kapcsán Hogyan tud konfrontálódni a költészet a világgal, amelyben megszólal, hogyan tudja a (vers)beszéd meghatározni a „helyet”, ahonnan elhangzik? Semmiképp sem úgy, hogy idegenkedve elfordul tőle. Inkább visszatükrözi: lássa végre magát Tőzsér Árpád új verseiben nem lép túl e mai korcs koron, inkább egy olyan hagyományba (utalásrendszerbe) írja át (a versen kívülit a vers valóságába), arra a nyelvre fordítja le, mely nyelv még mert versenyezni a korral, voltak nagy szavai, egyértelmű kijelentései, tudtuk: KI MIKOR VICCEL — A verseiben felfedezhető utalásháló (ajánlások, áliratok, maszkos versek, kölcsönzött motívumok stb.) a legújabb kor költészetének egyes irányzataira jellemző, miközben ezt a kort és kellékeit (a gyorséttermektől az informatikáig) meglehetős szarkazmussal idézi meg a verseiben, valóban hiányzik napjaink világából a mélység és a költészet? — A költészet természetesen nem hiányzik (amíg lesz nyelv, költészet is lesz), a mélység, az igen, az hiányzik. A költészet viszont olyan, amilyen a kor: mélység nélküli, sekélyes, efemer jellegű. Mint amilyen az ókori Rómában az augustusi aranykort követő ezüstkor, vagy a barokkot követő rokokó volt. Kosztolányi írja a Négyesy-nekrológjában, a temetés és a századforduló egyetemista fiatalságáról, íróiról: „Hogy milyen könyvet rejtegetnek zsebükben, azt szinte láthatatlan is ki lehet találni. Nietzschét vagy Stimert, vagy Marxot, vagy Baudelaire-t”. Száz év kellett hozzá, hogy az említett szerzők a zsebekből beljebb, a bőr alá, sőt a zsigerekbe költözzenek: Stimer és Nietzsche Kosztolányiéknál még csak póz, a mai irányadó íróinkból viszont már hamisítatlan egoizmus és metafizikátlanság zuhog. S plusz még az a valami, amit Lyotard condition postmoderne-nek nevez, de tulajdonképpen a sztoiciz- mus sima újra-melegítése. Ezt a filozófiát (vagy inkább talán erkölcsi tartást) legutoljára a XVII. századi manieristák melegítették föl, s mivel a filozófiák általában nem úgy működnek, mint a káposztaleves, amely tudvalévőén minden melegítéssel ízesebb lesz, a sztoicizmus posztmodern változata már meglehetősen poshadt. S annál inkább az, mert a mi posztmodern sztoikusaink nem Seneca bátor sztoicizmusát melegítik föl, hanem Epiktétosz rabszolga-logikáját, s a saját anyját is feljelentő Lucanus gyáva, szemforgató önzését. A mi sztoikusaink gyávaságból (hogy ne kelljen vállalniuk a következményeket), olyan emberi szubsztanciákat mondanak vagy tartanak nem létezőknek, mint
