Irodalmi Szemle, 2001
2001/6 - TALLÓZÓ - Peer Krisztián: Ö-ön a tö-ök (beszélgetés Tőzsér Árpáddal)
Tallózó a szeretet, a boldogság, az öröm, a gyűlölet, a szenvedés, a szorongás, a fájdalom, az álom, a képzelet, a sejtelem, a csodálkozás stb., tehát mindent, ami valamiképpen túlnyúlik rajtunk, s a metafizika irányába mutat. A posztmodern író, költő kialakított magának egy olyan nyelvet, amelyben a fenti fogalmak, kifejezések direkt módon már valóban nem jelenhetnek meg hitelesen, s aztán gyorsan kijelenti e fogalmakról, hogy a „napjaink világában” érvényüket veszítették. Én meg, aki a „nyelvi megelőzöttség” gondolatát csak addig tartom gyümölcsözőnek, ameddig a művészi tervet van hivatva kiigazítani (vö. Valéry: A verssor esetlegessége kijavítja a terv hamis biztonságát), de amennyiben ez a bizonyos nyelvszempontúság a költészet nyelvi behatároltságát is jelenteni kívánja, annyiban abszurdumnak tartom (hisz az a vers, amelyik — sejtés, képzelet formájában — nem tud a „nyelven túlra” utalni, az nem költészet), szóval én ezek után csak azt tehetem, hogy azon a bizonyos ma érvényes költői nyelven elismétlem, amit Voltaire mondott Leibnitz sztoicizmusgyanús filozófiájáról: „Bolondságot beszélnek, akik azt állítják, hogy minden jól van; azt kellene mondaniok, hogy minden a legjobban van.” Azaz megpróbálom az ellenvéleményemet az állítva tagadás, a közvetett állítás szarkazmusába, iróniájába csomagolva eladni. — Néha úgy tűnik, a határon túli költők horizontja tágasabb, mint itthoni kollégáiké. (Például a magyar neoavantgárd centruma is a „periférián” volt/van.) A kisebbségi létből származó hátrányokat mennyiben képes az általa nyújtott „szabadság" ellensúlyozni? — A „kisebbségi létet” (én inkább „határon túliságot” mondanék) valóban fel lehet fogni akár szabadságként is. A „kisebbségi költő” szabad a hazai szekértáborok, klikkek acsarkodásaitól, s nem érzi annyira talán az „irányadó kritikai iskolák”, a diktált kánonok kötelező mivoltát sem. De „szabad” az állandó kritikai konfrontálódás, megmérettetés egészséges légkörétől is. Az idegen nyelvi hatások alatt szabadabban kezeli talán az anyanyelvét, a kultúráját is, mint a magyarországi kollégája (Borges beszél valahol a zsidók hasonló szabadságáról, mikor azt mondja, hogy a zsidó írók nagy, nyugati újításait elsősorban e szerzőknek a nyugati kultúrákhoz való gyengébb kötődése, másság-érzésük magyarázza), de ugyanakkor ez a gyengébb kötődés azt is eredményezheti, hogy a kisebbségi írásbeliség beleragad a félnyelvűség, a félműveltség, a provincia sarába. A kisebbségi poéta a kicsit természetellenes helyzeténél fogva gyakrabban kényszerül magának föltenni „lenni vagy nem lenni”-szerű kérdéseket, de ugyanakkor azt látjuk, hogy ilyen kisebbségi egzisztenciális-bölcseleti dilemmákból csak a legritkább esetben születik időtálló mű (példának hirtelen csak Domonkos István Kormányeltörésbenjét, Grendel Lajos emlékezetes trilógiáját és Bodor Ádám Sinistráját tudnám említeni, a többi „határon túli” irodalmi értékünket írhatták volna akár Budapesten is). S folytathatnám a „hátrány-előny” játékot, a felsorolásomból egyértelműen az derülne ki, hogy „provinciális” jelentésű „kisebbségi” író lehet valaki Budapesten is, s a pozsonyi, kolozsvári, újvidéki literátorra sem illik mindig a „kisebbségi” jelző. Egy dolgot viszont csak a pozsonyi, kolozsvári, újvidéki „kisebbségi” magyar író tud: külföldről úgy nézni Magyarországra, az
