Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MÉSZÖLY MIKLÓST - Mészöly Miklós: Levél a völgyből
Mészöly Miklós urát hívta. De Vojtek akkor már túl volt a szurdikon, az akácfák mögé húzódott. Az asszony ura vasvillával rohant fel az úton, hogy megöli Vojteket. „Tudja, igaz, hogy egy kicsit elsiettem a dolgot — meséli —, lehet, hogy éppen akkor nem akart lopni az a némber, de mégis evett a düh, hogy ilyesmibe belekevert. Mert ha nem akkor, majd lop legközelebb. De emiatt nem ugorhattam neki az urának.” S még idejében lemászott a szurdikba, az öregember meg fönt kiáltozott: „Ismerlek én jól! Gyere elő, te ribanc!” Vojtek egy órát lapult lent, s ezt nem tudja megbocsátani. Már nem is az asszonyt, az öregembert gyűlöli. Azt várja, hogy egyszer tanúk nélkül találkozhasson vele — „akkor megdöntőm a rohadtat!” — Pár napja éppen a pászta szélén vakart, mikor három napszámos asszonnyal — a sánta feleség nélkül — az orra előtt ereszkedett le a kúthoz az öregember. Vojtek azt mondja, látta az öreg arcán hogy felismeri, s tudja, hogy ő bújt akkor a szundikban; mint a mész, úgy kisápadt. O meg szeretett volna rögtön nekimenni, de az asszonyok miatt megint nem tehette. „És most mit csinál majd?” — kérdeztem. Nevet, s megköszöni a sebészkedést. „Még megkapja, nem kések el vele.” Egyelőre sürgősebb dolga van, most ifjít egy pásztát, egymaga rigolírozza, mint valami tank. S hív, hogy nézzem meg a három rózsafát, amit ő nemesített. De amire a legjobban készül: a lányát adja férjhez, s még utoljára egy igazi parasztlakodal- mat akar látni maga körül. Borjút nevelt a nagy napra, amit maga fog letaglózni, nem engedi, hogy más kontárkodjon szegénnyel, amikor ő a lelkét adta bele. Az a száz csirke, amit a férgek meghagytak, azokkal csak szórakozzanak az asszonyok. A csirke különben itt is gond, a tanya körül. A rókák nemrég kölykeztek, a szurdik tele van velük, szinte napról napra merészebbek: mint az ámokfutók, tömik a kölykök hasát, s kopasztanak, harácsolnak, amit lehet. Undorodva fedezem fel az egyik kopasztóhelyüket. Végül Tóthéktól kölcsönkérem a férgező foxijukat, de csak két kölyköt sikerül ártalmatlanná tennünk, a nőstény belemar a foxiba, s elmenekül, a hím meg vinnyogva utána. Közben esténként Wittgenstein Logika-filozófiai értekezéséi olvasom; s mintegy ellensúlyképp, egy drámával bajlódom a magát bénító, lehetetlenné tevő szerelemről. így múlnak a napok. Szeretem ezt a magányos, fizikai munkára is ösztökélő környezetet. A fűrész menekülés és pihenés a többórai szellemi munka után. Különben is szeretek tiszta határt szabni az engedélyezett vadonnak. Az akácos, ami be-betör a felső pászta szélén, az utakra is előreküldi pionírjait. Ezeket irtom, s a burjánt; s csak addig kegyelmezek meg nekik, amíg éppen virágoznak, és színesítik az út mentét. E>e a magjukat már nem engedem beérni, jönnek majd úgyis új csapatok. így a semmittevés, az apró matatások félórái is csupa igazságtevéssel telnek el. S egy-két olyan megfigyeléssel, amilyenekből a tudomány is felépül; csupán nem műkedvelői szeszéllyel. Reggel a szél koraérett diót vert le az asztalomra. Felbontottam, s a kukac leperdült a földre. Kíváncsian figyeltem, meddig bírja a napon. Elég sokáig. Aztán hangyák fedezték fel. Először egy apró, gyors járású törzs jelent meg, de ezek nem bírtak vele. Mikor a kukac hátára másztak, az pontosan úgy, mint az
