Irodalmi Szemle, 2001
2001/6 - TUDOMÁNY - Popély Gyula: Adalékok a „csehszlovák demokrácia” arculatához az impériumváltás után (tanulmány)
Popély Gyula nyilvánvaló, hogy a hatóságok és a nyomozó szervek cinkosan tolerálják, sőt gerjesztik e rombolásokat. Különösképpen a pozsonyi Mária Terézia-szobor szétzúzása váltott ki erős elítélő sajtóvisszhangot szerte a művelt világban. „Fadrusz János ezen remek alkotását, mely mint egy halott fehér márványvirág pompázott a gyönyörű háromnyelvű városban, nem a háború vagy a forradalom heve pusztította el. Azt a mi jó barátaink, a csehszlovákok, az új Európa dédelgetett kedvencei két esztendővel a forradalom után rombolták össze!” — írta a L’Amour de l’Art című párizsi művészeti folyóirat az 1921. október 26—27-én Pozsonyban lefolyt botrányos szoborszétzúzásról. „A légionáriusok és civilek két teljes napon keresztül döntögették a szobrot a rendőrség csöndes segédlete mellett, mely egyedül a ledöntött szobor lefényképezését akadályozta meg.”12 Az idézett francia lapvélemény nem volt egyedi megnyilvánulás, mivel több francia és olasz sajtóorgánum is megdöbbenve írt a „csehszlovákok” felvidéki szobor- és emlékműrombolásairól, leginkább persze a pozsonyi Mária Terézia- szobor ledöntéséről. A negatív nyugati sajtóvisszhang kellemetlenül érintette ugyan a csehszlovák államhatalom illetékeseit, szégyenérzete azonban senkinek nem támadt e barbár kultúraellenes cselekedetek miatt. A prágai Külügyminisztérium érdeklődő megkeresésére a pozsonyi Szlovákiai Teljhatalmú minisztérium is kifejtette álláspontját a magyar emlékművek rombolásával, valamint azok nyugat-európai sajtóvisszhangjával kapcsolatban. A pozsonyi hivatalos állásfoglalásnak az volt a summája, hogy a külföld úgymond rosszul informált a Mária Terézia-szobor eltávolításának okairól és körülményeiről, a nyugati sajtóban tehát meg kellene magyarázni e tett lélektani indítékait. A pozsonyi Minisztérium szerint az is ügyes húzás lenne, ha a csehszlovák propaganda arra is rámutatna, hogy voltaképpen a franciák és az olaszok is követtek már el szobor- és emlékműrombolásokat.13 Természetesen, a magyar jellegű szobrok és egyéb emlékművek kálváriája a Felvidéken ezzel még nem ért véget. A magyar múlt tárgyi emlékei ellen folytatott romboló hadjárat ugyanis szerves részét képezte e területek minél eredményesebb és látványosabb magyartalanításának, valamint az ezzel párhuzamosan haladó „csehszlovák” nemzeti előretörésnek. * * * A tapasztalatok azt bizonyították, hogy az általános politikai és társadalmi klíma a húszas évek elején a Felvidéken még mindig lehetővé tette a sokoldalú, mind politikai, mind társadalmi és kulturális, mind pedig az egyéni síkon megnyilvánuló magyarellenes ösztönök gátlástalan kiélését. A társadalmi légkör és a közállapotok e téren éveken keresztül konszolidálatlanok voltak. A prágai „forradalmi” Nemzetgyűlés 1920. február 29-én elfogadta ugyan a Csehszlovák Köztársaság Alkotmánylevelét, amelyben tételesen benne foglaltatott a „nemzeti, vallási és faji kisebbségek” egyenjogúsága, valamint törvényesen biztosíttatott a nemzeti kisebbségek hivatalos nyelvhasználati joga, a mindennapok gyakorlatában azonban ezek az elvek csak igen nehezen és korlátozottan érvényesültek. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy a felvidéki magyarság vezetői — hasonlóképpen a magyar ellenzéki sajtó is — oly sűrűn
