Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MÉSZÖLY MIKLÓST - Mészöly Miklós: Levél a völgyből

felől is megközelíthető és értelmezhető. Annál is inkább, mert napjaink magyar prózájának stílusán kevés írónk hagyta rajta a keze nyomát oly mértékben, mint éppen ő. Én mégis célszerűbbnek, távlatosabbnak és inspiratívabbnak tartom, ha ezt az életművet a referenciasíkja felől próbáljuk meg becserkészni. Ha író és — uram bocsá’, alig merem leírni — valóság viszonyára kérdezünk rá, mert erre a viszonyra Mészöly Miklós valóban innovatívan kérdezett rá, prózájának eredetisége és modernsége ennek a viszonynak az újraértelmezésében rejlik. S itt, a pálya egészén végigtekintve, legkevesebb háromféle nekirugaszkodásnak lehetünk tanúi. A pálya korai szakaszában legfőképpen parabolisztikus jellegűnek, a középsőben a minimalizmussal és konceptualiz- mussal érintkezőre, végül a pálya utolsó harmadában mágikus természetűnek. Ami összekötheti ezt a háromféle írói stratégiát az az, hogy író és valóság viszonya Mészöly Miklós prózájában mindig is mentes tudott maradni a mételyező, a magyar szellemi és irodalmi életet mindig is megmérgező ideológiáktól, váteszkedéstől, dacos pátosztól, de az intellektuális álarc mögé bujtatott szalmacsépléstől is.

Mészöly Miklós .

Levél a völgyből

(Epilógus III)

A gyík itt lakik az asztalom mellett, egy farönk alatt. Tavaly vágtuk ki a fát, öreg volt, útban volt, s noha igyekezett összeszedni magát az utolsó évben, termése menthetetlenül leleplezte: erőfeszítése satnya ügyeskedésnek bizonyult. Most azt várjuk, hogy a rönkje megérjen, kiszáradjon; s addig is beválik ülőalkalmatosságnak. Ha nem volna, már hiányozna is. Hajnalban szoktam kiülni rá, s onnét nézem a völgyet. Erős nyár volt, minden sietve érik. Az alsó pásztában egy semmit érő barackfa roskadozik; még nem tudja, hogy rá is sor kerül, már megrendeltünk egy nemesített fajtát a csemeteiskolából. Ezekben a tervekben van a boldogság. S bár tudja az ember, hogy nem isten, alább azért mégsem akarja adni.

Szomszédom, a Sümegi Vojtek átjött az egyik délelőtt, hogy piszkáljak ki az ujjából egy gálicszilánkot, mélyen bevágódott, s az ő keze durva. Hatalmas termetű férfi; mint egy oszlop. Sebészkedésem közben elmeséli, hogy míg Pesten voltam, rajtakapott egy sánta öregasszonyt, az egyik barackfánk alatt hajlongott nagyon a kacska lábával. S hogy ettől hogy elfutotta a vér. „Ebben a völgyben eddig csak a madár lopott, de mióta minden jöttment idejár dolgozni, ennek is annak, is lába kel.” A baj csak az, hogy mikor a szoknyájánál fogva kirángatta az asszonyt az útra (akit különben akkor látott először), semmit se talált a kötőjében. Lehet, hogy csak könnyíteni húzódott be a tőkék közé? Ma sem tudja. De ha egyszer már benne volt a gyanúsításban, nem hagyhatta abba szégyen nélkül. Elmondta mindennek az asszonyt, s a végén még lökött is egyet rajta, neki a partnak; az meg óbégatva elkacsázott, és az