Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MÉSZÖLY MIKLÓST - Grendel Lajos: A tények mágiája
Grendel Lajos technikáját és időkezelését idézheti emlékezetünkbe. De azt is csak távolról. Krúdyt az idő mint epikai-kompozíciós elem inkább zavarta, s ezért azt — amennyire ez lehetséges — igyekezett eljelentékteleníteni a regényben. A Krúdy-regények és a kései Mészöly-epika „időtlensége” között ezért inkább a különbségek szembeszökőbbek, semmint a hasonlóságok. Amíg Mészölynél a tér és az idő mitizálásának vagyunk a tanúi, addig a kései Krúdy-epikában erről szó sincs. Ha — akkor a leginkább a Hét bagolyban, de ez is vitatható. Mészöly törekvése tehát nem az „elidőtlenítés”, hanem sokkal inkább az „egyidejűsítés”, különböző téridősíkok egyberántása, hogy azok ekképpen egymás mellé montírozva, a már-már kínosan pontos dokumentumszerűség és a sugalmazott jelképiség révén kaleidoszkópszerűen visszaállítsák a fragmentumokra hullott világ egységét. Nem véletlen, hogy a Film után írott prózáinak egyes darabjaiból hiányzik a középponti hős, hiszen ezekben a hős Pannónia, illetve annak lakói a maguk sokszor ásatagnak vagy anakronisztikusnak tűnő szemléletével, életmódjával, hányattatásaival, magánéleti drámáival. Sorsok kaval- kádja vonul el a szemünk előtt, olykor azt a kellemetlen érzést sugallva, hogy valamiféle apokalipszis felé haladunk (mint a Bolond utazás furcsa hősei), holott csupán az időből és a történelemből való kihullásuk állomásait járjuk végig. A katarzis minduntalan elmarad, a történetek sosem érnek véget, a világ egysége mégsem áll helyre, csupán virtuálisan, káprázatszerűen, illuzórikusán Ezért nem születhet ebből a pannon mitológiából nagyrealista regény. A különböző fragmentumok egymás mellé illesztése mögül hiányzik az azokat sorrendbe és rangsorba állító „végső”- célelvűség. Marad a tények megragadó, elkápráztató mágiája, a világ vagy a létezés nagy titkainak végső soron kifürkészhetetlensége, „a hosszan kígyózó füstcsík” a Megbocsátás első mondatábóL A fragmentumszerűség, a befejezetlenség, a célelvűség hiánya valóban azok a jegyei a kései Mészöly-epikának, amelyek a posztmodern stratégia irányába mutatnak. A Mészöly-epika más jegyei viszont nem, s innen nézve már érthető, hogy a posztmodernek spekulativitásáról miért olyan szigorú Mészöly Miklós véleménye, mért hasonlítja azt ahhoz a tevékenységhez, amelyet az ember — férfiak is, nők is — partner híján, önmagukkal végeznek, s hozzá kéjesen lihegnek. Valaki valahol leírta már, hogy Mészöly Miklós a „valóság fanatikusa”, s erre vall epikájának erőteljes világszerűsége is. Mondhatnánk úgy is, hogy „realista” író, ha ez manapság a magyar irodalmi sznobériában nem lenne dehonesztáló. Mészöly nem a mimészisz elvét utasítja el, csupán azt a leegyszerűsítő, kartéziánus észjárást, ami a realizmus fogalmához tapadó beidegzettségeinknél fogva ettől a fogalomtól elválaszthatatlan. Talán ez az oka annak is, hogy az irodalomkritikusoknak az a csoportja, amely az irodalom világszerűsége fölött olyan nagyvonalú eleganciával próbál meg átsiklani, mint korcsolyázó lányka a befagyott Balatonon, nem túlságosan kedveli a Film utáni Mészöly-epikát, s ha már azt se megkerülni, se elhallgatni nem tudja, a posztmodernizmusra utaló jegyeit próbálja meg előbányászni belőle megszállott, kétbalkezes vájárként — ott, ahol az nincs, vagy csak nagyon kevés van belőle. Megint mások — igaz, főként csak szóban — azért fanyalognak, mert a Mészöly-epika nem papirosirodalom. A mészölyi epika, mint minden jelentős irodalmi mű, természetesen, a nyelv
