Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MÉSZÖLY MIKLÓST - Grendel Lajos: A tények mágiája
A tények mágiája alapjában véve azonban a leíró realizmus poétikáját követő novella azonban inkább csak szabályt erősítő kivétel Mészöly Miklós életművében. Az írónak a Filmet követő visszakanyarodása a fikciós epika ösvényére, nem megtérés, nem is Saulus damaszkuszi útja, hanem lehetőség olyan narratív struktúrák kidolgozására, amelyek innovatívak, de egyben nyitva állnak a közelebbi és távolabbi múlt magyar epikai hagyományainak a befogadására is, s nemcsak történelem- vagy társadalomszemléleti vonatkozásban, hanem nyelvi-stilisztikaiban is. Mind a fikcionalitás, mind a cselekmény szerepe megnövekszik ezekben a narratívákban, de egészen másféle módon, mint azt várnánk. Mészöly 80-as évekbeli prózájára is (változatlanul) a fragmentumszerűség, a nyitottság és befejezetlenség jellemző — ez lehet az oka annak is, hogy miközben a novellák, kisregények, beszélyek (Lesiklás; Magyar novella; Megbocsátás, Sutting ezredes tündöklése; Bolond utazás, Pannon töredék stb.) sorából egy tágas, szinte „monumentális” írói világ tárul elénk, ezekből mégsem születik meg egy balzaci vagy márquezi típusú nagyregény. Történetfragmentumok sorjáznak egymás mellett, látszólag összefüggéstelenül, de ahogy más téridőben vissza-visszatérnek és folytatódnak, ahogy a korai Mészöly-prózából már ismert, sugalmazott jelképiségük kibontakozik, az olvasón az a benyomás kezd úrrá lenni, hogy a fragmentumok rejtett folyamatosságot takarnak, hogy a sok epizód és töredék mögött, a megszakítottságok ellenére, a világ valahol mégis egységes, s benne minden mindennel összefügg, csak a világot pásztázó szem horizontja szűkül egyre jobban, csak a gondolkodásunk, a világlátásunk válik hovatovább kétségbeejtően fragmentálttá. Az újabb Mészöly-prózában a kvázi-cselekménynek az a funkciója, hogy a látszólag egymással össze nem függő sors-, élet-, történelem-, eszme- és valóságtöredékeket összekapcsolja, s analógiás eljárással olyan sorrendbe állítsa, hogy az rejtett, egészen sosem kibontott, mindig csak sugalmazott jelképisége révén, hacsak virtuálisan is, visszaállítsa a világ egységét. Az ilyen írói stratégia megvalósítására a hagyományos realizmusra jellemző kauzalitáselv már nem alkalmas. Köztudott, hogy a 20. századi epikában először Proust regényfolyama szakított radikálisan a kauzalitáson nyugvó, lineáris cselekményvezetésen Az ő asszociatív kompozíciós technikája az időnek mint epikai elemnek a funkcióját is gyökeresen átértelmezte — mondhatnánk úgy is, hogy tematizálta az időt, de nem a naptári, a lineáris időt, hanem az asszociatív belsőt Az idő linearitásának felbontása s az ebből következő idősíkváltás technikája mára a modern epika kompozíciós stratégiájának olyan közhelyévé vált, amelyet majd’ minden jelentős író a magáévá tett, finomított rajta és tovább tökéletesítette. Az idősíkváltás technikájával Mészöly Miklós már Az atléta halálában is bőven élt. A Film utáni prózájában, különösen a Lesiklás és a Magyar novella című hosszú elbeszéléseket követően pedig még tovább lépett. A téridősíkok sűrű váltogatásával egy olyan kaleidoszkópszerű történés- vagy eseményka- valkád közepébe csöppenti olvasóját, amely az analógiára épült, sugalmazott jelképiség segítségével az idő és a tér mitizálását is lehetővé teszi a számára. A tér főként Pannónia, az' idő pedig a történelem, de nem nagybetűsen, hanem ahogy a magánélet legintimebb zugaiba is — nemegyszer rombolva — behatol. Ez pedig nem annyira Proust és követői, hanem a kései Krúdy
