Irodalmi Szemle, 2001
2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Kalász István: Stolz sírni tanul (novella)
Stolz sírni tanul A kör bezárult, ott voltak tehát, ahonnan elindultak: az író az autóülésen hevert megkötözve, 1600 kilométerre Párizstól, és a precizitásról álmodó gyilkosa hajolt föléje. Clair pedig... Stolz ekkor ordítani kezdett. Egy csecsemő éles, agyba maró hangján; az élet hirtelen nagyon is értékesnek tűnt ebben a pillanatban. Ordított, egészen addig, míg eszébe nem jutott (Oleg megvetően meredt rá), hogy a hősök általában némán tűrnek. Ekkor elhallgatott, és megadta magát a sorsnak. De a sors kegyes volt: a halál helyett két rendőrt küldött. Csak miután bilincsbe verték Oleget (először büntettek, aztán mentettek) szabadították ki a teljesen elgémberedett Stolzot az autóból, aki a későbbiekben (az őrszobán, egy billegő hokedlin kuporogva) készségesen adott felvilágosítást saját elrablásáról. Hazudott, akár a vízfolyás, ugyanis szent meggyőződése volt, hogy úgyis megverik, hogy ítélet nélkül hurcolják el ismeretlen helyre, ahol heteken át majd újabb verés és megaláztatások sora vár rá, hogy a titkosrendőrség kezére játsszák át, hogy az egész egy nagy-nagy összeesküvés... De semmi ilyesmi nem történt; a rendőrök udvariasan bólogattak, és türelmesen vártak, amíg Stolz rátalált a megfelelő szóra az úti szótárban Két órával később aztán ott állt a sötét utcán; szabad volt, akár a madár. Megmenekült Mit tettem, ez volt az első gondolata Egy embert jutattam rács mögé. Stolz hitt a szabadságban, és mert ha az ember szabad, akkor a mások szabadságában is képes hinni, rettentő szégyent érzett. A feje fölött a telihold ragyogott; ez maga volt a gúny netovábbja, ugyanis Clair ilyen éjszakán különösen gyöngéd szokott lenni, az a Clair, aki elszaladt Nevetségesnek érezte magát Szánalomra méltó szerető volt, akit becsaptak, elárultak kinevettek Az író elindult a kihalt éjszakai utcán az űzöttek gyors lépteivel. Cikcakkban haladt, akár a megsebzett állat A vadász elöl még el lehet futni, de ki tud önmaga elöl? Senki És a seb, amely belső vérzéssel járt, minden lépésnél iszonyatos fájdalommal tudatta szégyenletes létezését Öt órával korábban még az életét adta volna Clair egyetlen csókjáért, oroszlánokkal harcolt volna, puszta kézzel ölt volna, képes lett volna minden aljasságot elkövetni., egyetlen dologért, amit szerelemnek hívnak És most? Most többről volt szó. Stolz megállt, felbámult a holdra, és elbődült fájdalmában Ettől aztán jobban érezte magát Valahol a magasban csattanva kinyílt egy ablak erőteljes férfihang követelt csöndet az éjszakában. Szeretem a nagyvárost, gondolta szenvedélyesen az író, itt oly könnyű nemesebbnek tűnni. Egy órával később újra ott ült a rendőrségen, és mindent elmondott, mert minden mindegy volt abban a pillanatban. Egy emberről volt szó, a pénztelenségről, a kiszolgáltatottságról, a sztyeppről, egy faluról valahol Moszkva mögött, amelynek poros vasútállomásán soha nem áll meg a vonat, és a rendőr, akinek vallott, Gogolra emlékeztette Stolzot. Annak ellenére, (vagy éppen azért), mert oly hihetetlenül hangzott története (Stolz az igazat mondta), hittek neki. És elengedték Oleget. De többé meg ne lássam magukat, mondta a rendőr. Stolz boldog volt. Becsületes maradt. Nem engedett a csábításnak, legyőzte önmagában a gyengeséget. Az előbb megmenekült, most azonban valami nagyobb dolog történt vele: tisztességes maradt. Erkölcsös. Ott állt hát büszkén az utcán, oldalán Oleggel. Egy idegennel, akihez semmi sem kötötte azon kívül, hogy az néhány órával korábban meg akarta ölni. Egy kocsmába
