Irodalmi Szemle, 2001

2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „Megéreztem, hogy egy titokzatos akarat vezérel...” (Beszélgetés)

Koncsol László köszöntése

jelként szolgált, ami Görömbei András csehszlovákiai magyar irodalomtörténete körül lejátszódott, s Szekciónk történetének örök szégyenfoltja marad, nem is értem, az a pár ember miként csúszhatott ilyen erkölcsi fertőbe: a szerzőt hála és köszönet helyett aljasul kikezdték, minden lehetséges magyarországi fórumon följelentették és egzisztenciájára törtek. Ennek ellenére hangsúlyozottan elfogadó és örvendező kritikát írtam a könyvről, megjátszva, hogy nem tudom, engem is ez a sors várhat. Második szabadúszó kalandom jobban indult, és ígéretesen folytatódott, de Okáli tanácsára visszadobták egy szlovák nyelvű előszómat, kizártak a Szemle szerkesztőbizottságából, elvágták korábban kétszer is jóváhagyott és beharangozott Ütemezőm útját a Vasá r- nafloan, majd ugyanezt minden számba jöhető szlovákiai magyar folyóiratban végigjátszották vele. Varga Erzsi a szó szoros értelmében megsúgta, hogy mielőtt a Tábortűzből a visszakapott kézirattal húsz perc alatt a Szemlébe értem volna, már oda is szóltak, hogy úton vagyok a szerkesztőségbe, de vigyázzon, mert veszélyes fickó vagyok, terjesztem a leprát és a kolerát. Erre következett a szuperlektoros hajsza hatszáz oldalas kéziratom ellen, amelyben egész munkám elhibázottnak találtatott. Ezek után mi a jófenét tehettem volna? írtam volna az asztalfiókomnak, amíg családostul éhen nem pusztulunk? Fiam nősült, leányom férjhez és kivándorolni készült, pénzre volt szükségünk, amitől az irodalompolitika banditái megfosztottak. Örült és gazember lettem volna, ha végképp leveszem a kezem egy fantazmagória végett, amely, mint kiderült, csak nekem volt fontos, a családomról. Nem tudom, miért csodálkoztok azon, hogy elhallgattam, s keresitek az okát énbennem. Mi mást tehettem volna? Megvannak a számadásaim, háztartási naplót vezetünk, tudom, mikor hány koronát kaptam, illetve nem kaptam, mennyit kellett visszafizetnem, melyik díjamat kurtították meg vagy éppen felezték, s felezte az, aki a másik felét kapta, jóllehet nem is vehetett volna részt a zsűri munkájában, mert érdekelt volt.

Jó, tudom, magam választottam ezt a sorsot, de az is igaz, hogy nem magamért s nem a magam dicsőségére tettem, mert ugyan miféle dicsőség egy csenevész kisebbségi irodalom kritikusának dicsősége, de ha már egyszer megvolt bennem ez a balfácánság, több szolidaritást vártam volna azoktól, akiknek mégis csak volt szavuk a hatalom embereinél. Ha én a magam semmi pozíciójában, a pálya széléről kiállhattam Cselényiért, Varga Imréért, Tóth Lászlóért, Dobosért, Gágyor Péterért és Szigeti Lászlóért, csak azért, mert igazuk volt, akkor a Szekció játékosai, a védők és támadók, szélsők és összekötők miért nem tettek értem valamit? Nem előjogokat vártam volna, hanem figyelmet, méltányosságot és szolidaritást. A fickó bennünket szolgál, szolgálatából él, munkáját becsüljük, szerződéseinket betartjuk, a törvény szerint neki járó munkadíjat időben kifizetjük, s ha a szomszéd szolgái lerohanják, védelmére kelünk. Duba mint a Madách főszerkesztője sok mindent megpróbált érdekemben, Varga Erzsi úgyszintén, Tőzsér a Szemlében nem különben, végül, de nem utolsó sorban Dobos, aki Pezlárral pár év múlva megvívott kéziratomért, s levelem megírására rávett. A döntő, nagy segítséget azonban fiatal dunaszerdahelyi barátaimtól s patonyi kulcsembereimtől kaptam. így