Irodalmi Szemle, 2001
2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „Megéreztem, hogy egy titokzatos akarat vezérel...” (Beszélgetés)
Koncsol László köszöntése Lesko utca és a Stefánia út sarkán nyitva tartó húsbolt emeleti talponállójának ablakából, bablevesemet kanalazva láttam, hogy a hölgy, aki sületlen írott véleményével kinyírt, szalad a Mély úti Fehér Ház felől, siet az úttesten át, arca-szeme duzzadt vörösre sírva. Aznap vagy az előző napon kaphatta meg Pezlár a levelemet, s rádöbbent, hogy tanácsosai beugratták egy kínos, mocskos zsákutcába, ahonnan most már ki kell valahogyan hátrálnia. A nő az apparátusban dolgozott, s a magyar művelődéspolitikának kellett irányt szabnia. Tanárai mesélték, hogy kegyelemmel bukdácsolt föl az érettségiig, bizonyítványával pártiskolai oklevélre tett szert, s betörtetett a Fehér Házba. Pezlár a jelek szerint leszedhette róla a keresztvizet, azért sírta az arcát vörösre. Valamivel később Patonyból jöttem haza, akkor még naponta fölkerestem a falut s a környékét, s pozsonyi buszomon ülve olvastam. Hirtelen S. igazgató ült elém: „K. elvtárs, ideülhetek?” „Ha nagyon akarja”, feleltem, mire valamit motyogva fölállt, s visszavonult. Talán ügyem titkait szerette volna föltárni előttem, hogy nem ő, hanem XY szervezte az egészet, de torkig voltam vele és ügyemmel, s jól éreztem magam a bőrömben. A Lenin által kreált szellemi gépezet, az irodalompolitika (micsoda abszurdum: irodalom politika kreatúrái voltak mindazok, akik ezeket az alávaló bűnöket annyi ember ellen elkövették. Férfiak és nők, akiknek sem tudásuk, sem gerincük nem volt hozzá, csak a karriervágy hajtotta őket a politikai szamárlétrán fölfelé. Élvezték, hogy ők, akik sem írni, sem beszélni tisztességesen nem tudnak, írókat, egyetemi tanárokat, főszerkesztőket, művészeket, szellemi intézményeket és műhelyeket készíthetnek ki. Aki jól beszél szlovákul vagy csehül, szerezze meg és hallgassa végig a beszédet, amit a csehszlovák főideológus, Vasil’ Bil’ak követett el az újjáalakuló Csehszlovák írószövetség prágai kongresszusán. Nem is értem, hogy a szlovák—cseh—ukrán bil’aki makarónit hallgatva hogyan nem süllyedt velünk a föld alá vagy nem rogyott ránk a hatalmas prágai csarnok, s miért nem tört ki cseh és szlovák írói népfelkelés a három szláv irodalom nyelvét megcsúfoló Bil’ak ellen. Kár, hogy ezt az abszurdot nem lehet más nyelvbe átültetni, de örülök, hogy hallhattam, mert az abszurd világ, amelyben éltem, nem lett volna teljes a bil’aki nyelvi abszurd s az adott helyzet abszurdja nélkül. * A közjáték után, melyben úgy érezted, magadra maradtál, úgy döntöttél, nem vállalsz közösséget az irodalommal. 1985 októberétől a diósförgepato- nyi szövetkezet szakelőadójaként, helytörténészként szervezted át életedet. Senki sem gondolta akkor, hogy életed új sikertörténetének a kovácsa lettél. Azt sem, hogy Kiskönyvtárad új színt, a magunk felmutatásának új lehetőségeit teremti meg. — Nem én határoztam el, hogy kiválók közegemből. Nem állt módomban, hogy továbbra is benne mozogjak. Egész szabadúszásomat, kritikusi szolgálatomat lasszók és gáncsok nehezítették, s bukásaimra családom fizetett rá. Elég volt egy elfogadott könyv kéziratát visszaadni, egy munkámat, eredetit vagy fordítást a következő évre áttenni, s minden családi tervünk összeomlott. Amikor először buktam bele magánabszurdomba, hiába kerestem Pozsony magyar műhelyeiben munkahelyet, még olyan szervezetektől is nemleges választ kaptam, ahol felvétel folyt. így kerültem két évre nyomdába. Intő
