Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MÉSZÖLY MIKLÓST - Grendel Lajos: A tények mágiája
Grendel Lajos parabolisztikus fikcionalitás és tényirodalmi riportszerűség) ötvözött egybe, amelyek látszólag taszítják egymást. A Magasiskolát egyidejűleg olvashatjuk riportszerű ténybeszámolóként és parabolisztikus fikcióként, s ez az oszcillálás a két sík és a kétféle, egyaránt hiteles olvasat között, teremti meg a kisregény sűrű, többjelentéses atmoszféráját. Mészöly „titka” az lehet, hogy a parabolisztikus prózára jellemző jelképiséget a narrátort körülvevő természeti világ, illetve pusztai mikroközösség viszonyhálózatának felderítése közben bontja ki, és inkább sugalmazza, mintsem megkonstruálja azt. A jelképiség és dokumentumszerűség, fikció és non-fiction, történet és annak elbeszélésmódja közötti feszültség vagy összeférhetetlenség áthidalására az évtizedek során Mészöly Miklós a narrációs stratégiák sorát dolgozta ki. Prózájában alig akad olyan epikai építőelem, amelynek a helyét vagy szerepét ne érintette volna „formabontása”. A mindentudó narrátor elvéről már Az atléta halálában lemondott. A regény elbeszélője, Hildi, halott szerelmének múltjában nyomozva, hiába tud meg egyre több részletet Őze Bálint életéből, paradox módon, minél több tényt derít fel róla, szerelmének alakja csak még titokzatosabbá, még ellentmondásosabbá válik előtte. Később, a Pontos történetek, útközben és a Film című regényekben a narrátor már semmit sem kommentál. Szerepe arra redukálódik, hogy amit lát és tapasztal, azt egy kamera szénvtelenségévei rögzítse. Még később, a Film utáni novellákban és „beszélyekben” viszont úgy funkcionál az író-narrátor, mint egy pályaudvar állomásfőnöke, aki pontosan tudja, hogy mikor és hogyan kell a különféle cselekmény-, tér- és idősíkokat átállítani, nehogy az olvasó úgy járjon, mint a Bolond utazás című kisregény utasai. Pályája folyamán Mészöly Miklós azonban nemcsak a narrátor, hanem a cselekmény szerepét is többször átértelmezte. Az atléta halála cselekménye Hildi nyomozásának fordulataihoz igazodik, ennek megfelelően nem az egyenesvonalúság, hanem a szüntelen megszakítottság és kitérők jellemzik. Ez az írói eljárás nem volt egészen új a korabeli magyar epikában sem, hiszen már Ottlik Géza és Szabó Magda is alkalmazta, hogy akkor az „ősapát”, az addig teljesen társtalan Szentkuthy Miklóst ne is említsem. Ma úgy tűnik, a cselekményvezetésnek ez az új stratégiája Mészölynél csupán bevezetése az ennél jóval radikálisabb megoldásoknak. A Saulusban már szinte csak belső cselekménnyel van dolgunk, ennek következménye lesz azután a regény mozaikszerű kompozíciója. A cselekményt mint kompozíciós elemet még nagyobb tortúrának teszi ki a Pontos történetek...-ben és a Filmben. Szinte eltünteti, mint egy bűvész a kabinba zárt meztelen nőt. Ez a két regény már-már tobzódik a valóságelemek részletes leírásában, az epizódok halmozásában, ám ezeket a reáliákat és epizódokat az írónak eszébe sem jut felfűzni valamiféle végállomást anticipáló cselekmény fonalára. Fikció és dokumentumszerűség viszonyának vizsgálatában, a hagyományos írói eljárásmódoktól eltérő narrációs stratégiák kimunkálásában ebben a két regényében jut el legmesszebbre az író. Bennük a fikcionalitást is a minimumra redukálja. A 70-es évek végétől viszont a fikcionalitás szerepének újbóli megnövekedését vehetjük észre Mészöly Miklós prózájában. Egyik akkori remekműve, a Szárnyas lovak, már-már móriczi epika. Ez a némileg archaizáló-mitizáló,
