Irodalmi Szemle, 2001
2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „Megéreztem, hogy egy titokzatos akarat vezérel...” (Beszélgetés)
Koncsol László köszöntése támadást, mellyel nem értékelni, hanem kisöpörni szerették volna egyesek Fábryt a magyar szellemiségből? — Bírálói nem gondolták végig a problémát, amelyhez nemcsak az ő művét és személyiségét, hanem a huszadik század világtörténelmi korszakait is figyelembe kell vennünk. Enélkül olyan lesz az ember, mint az a bizonyos porcelánboltban forgolódó elefánt. Az első világháborús arcvonalak élményeivel hogyne vált volna a fegyverek ellenségévé? Trianon ütése után ki nem lett dühös nacionalista? A csehek és szlovákok imperialista mohósága és a világgazdasági válság társadalompolitikai tapasztalattömege okkal dobta őt a politikai baloldal népes csapatába. Mihelyt fölismerte a nácizmus céljait, s meglátni őket nem volt nehéz annak, aki mindjárt megjelenésekor elolvasta a Main Kampfot, szembefordult a fasizmussal. Gide-ék hatására kiábrándult a szovjet kommunizmusból, s Naplójából látjuk, hogy 1945 után végleg lehullt szeméről a hályog, saját bőrén is megtapasztalta, hogy a pángermán ideológia helyét a nem kevésbé veszélyes pánszláv gondolat foglalta el. Az volt a baj, hogy nagyon keveset mozgott a világban, alig volt kapcsolata az élettel, a szellem műhelyeivel, az események helyszíneivel, inkább csak könyvekből, a sajtóból s legfeljebb még levelekből nyert tájékoztatást. Az ötvenes években meg kellett szólalnia; ha egy író nem távozik, otthon marad, akkor írnia kell, de hogy kibeszélje magából ítéleteit, ki kellett találnia néhány metaforát s egy gondolatsort, amely minden fasizmus lényegét kifejezte. Akinek volt füle a hallásra, értette is, miről beszélt Fábry szájával a Lélek a felvidéki magyar gyülekezetnek. Fábry ezt nekem 1958 nyarán, amikor két napot nála töltöttem, nyíltan is kifejtette, így Naplója sem lepett meg. Kora tíz évenként új helyzet elé állította, s Fábry reagált rájuk, éber lelkiismerete szerint, alkatából kelt szenvedéllyel. * Életed, ha akarom, sikertörténetként is felfogható. Tehetséged predesztinált erre. A nyolcvanas évek közepén azonban váratlanul, ízléstelen hajsza indult ellened. (A megfélemlítésnek és a megtorlásnak ezt a politikáját, melyet a magyar értelmiség ellen indítottak, magam is megéltem.) Egy budmericei tanácskozáson az írók java kiállt melletted. Politikusaink, sőt a Magyar Szekció egyes vezetői és persze a sajtó sunyítottak. Hogyan emlékezel ezekre az eseményekreP — A hajsza fő dokumentumait közzétettem, nem érdemes róluk többet beszélni. Egyébként is gyorsan ráébredtem, hogy támadóim nagy jót tettek velem és a régióval, mert a Patonyban és a Csallóközben vállalt munkám sokkal, de sokkal távlatosabb, mint ha az irodalomban szerencsétlenkedtem volna. Rájöttem, hogy a játszmában részt vett nők és férfiak Isten vak eszközei voltak, hogy általuk a Csallóközbe tereitessem. A budmericei konferencián nem voltam jelen, csak annyit tudok róla, amennyit Dobos elmesélt, de ekkor már nem is érdekelt a dolog, olyan messze sodródtam az irodalmi szárazföld partjaitól, hogy onnan már nem úszhattam vissza. Annak a bizonyos Szekciónak akkor kellett volna védelmébe vennie, amikor az offenzívát elindították és szervezték meg folytatták. Az ominózus tíz hónap alatt igazán eszébe juthatott volna valakinek, hogy szervezzen egy ellenkampányt, ha
