Irodalmi Szemle, 2001

2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „Megéreztem, hogy egy titokzatos akarat vezérel...” (Beszélgetés)

Koncsol László köszöntése

kapacitással, megbízható referenciákkal, s tudtam, hogy ha nyolc-tíz hónapig kitartóan loholok, a célban vár rám egy nyolc-tízezer koronás jogdíj. Nem nagy pénz, de a réseket betömhettem vele. Ha a kiadót nem a földuzzasztott adminisztráció uralja, ha tisztességesen megfizetik, s nem kényszerülök járulékos kenyérkeresetre, másként alakult volna a pályám, jókor, több műfajban, többet adtam volna ki magamból. A Szemlével egy évig a kiadó embereként is szerződéses munkaviszonyban álltam, Dobos bízott meg a szlovák és a cseh irodalmi sajtó figyelésével, jöttek is lapszemléim számról számra. Különösen vájtfülű magyarországi olvasóink örültek nekik, ínycsiklandó kóstolókat kaptak bennük a cihelődő Prágai Tavasz szellemiségéből. Azért is volt nehéz, mert egyikünk sem örökölt semmit a szüleitől. Amikor Édesapám meghalt (1963. április 1.), betétkönyvén 2000 koronát találtam, könyvtárán s néhány apró használati eszközén kívül ennyiből állt a hagyatéka. (Ha az ember nemcsak kortársainak, hanem a jövőnek is üzen, ezekről a keserves dolgokról is beszélnie kell, adalékul szolgálnak korunk szociográfiai képéhez.) Katicáék hatan voltak testvérek, a szövetkezet mindenüket elvette, anyósom alig bírt már dolgozni, apósom csak vergődött, kis sógornőm még tanult, őt is mi támogattuk, Harkácson és Pozsonyban évekig nálunk cseperedett, harmadik gyermekünkként neveltük, sőt egy évre anyósomat is magunkhoz hívtuk, mert jó orvosokra és erős támaszra volt szüksége.

Szüleinket nem terheltük semmivel, eljegyzésünket intim kettesben, Fischer Annié Beethoven-estje után a pozsonyi Krym kávéházban tartottuk meg, fölhúztuk karikagyűrűnket, s vettem Katicának egy hóvirágcsokrot, amit az idős, vékony, hajlott hátú főpincér mosolyogva egy pohárkába helyezett, s rumos teát ittunk rá, esküvőnk pedig szintén diákosan, néhány barátunk koszorújában zajlott le, Nagy Jancsiék, Tőzsér, Zs. Nagy Lajos, Fukári Vali vállalták a világi és az egyházi esküvő tanúszerepét, gyalogszerrel vonultunk színről színre a városon át: így éltünk, fuldokoltunk, kemény fegyelemben. Tehát jól ismertem Tóth Tibort, különösen 1958-tól, a Szemle alapítása óta, amelyet ő szerkesztett Dobossal. Olyan vitális volt, hogy nem hittem el neki, hogy súlyos beteg a szíve, halála előtt pár nappal még a kiadó szerkesztő- bizottságában tanácskoztunk, valami kiborította, nem szerette vezető szerkesztőnket, M.-et, fölpaprikázódott, és rosszul lett, elhalón vizet kért, Klári, a titkárnő rohant a pohárral, azt hittem, ez is a játék része, két-három nap múlva mégis halálhírét vettük. Nyemecz Miklós kiváló, csöndes, nagyon összefogott ember volt, vele a Szemlénél álltam úgyszólván napi kapcsolatban, az írószövetségi lapok gazdasági ügyeit intézte, tagja volt a Sarlónak, ismerte a régi Losoncot, s szintén röviddel a halála előtt futottam össze vele a székház kapujában. Dicsértem, milyen jó a színe, mire ő legyintett: „Tudod a szólást: Vén f..., szemétre vele!” Pár hét múlva el is ment szegény. Zapletal bácsi külön fejezet, olykor nála ittam meg indító reggeli kávémat, hozzá szaladtam le egy-egy alagsori, klubbeli ebédre és pár borsos-paprikás, pozsonyias magyar szóra. Egyszer Dobossal ebédeltem, s Zapletal bácsi odajött: „Dobos úr, kitűnő murcit ajánlhatok. Tudja-e, mitől vannak olyan jó erőben ezek a pozsonyi öregurak, hogy még nyolcvan körül is helytállnak az ágyban? A murcitól. Hozhatok egy litert? A legjobb szőlősgazdától szereztem...” Ilyen volt, meg