Irodalmi Szemle, 2001
2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „Megéreztem, hogy egy titokzatos akarat vezérel...” (Beszélgetés)
Koncsol László köszöntése Turczel tanár úr már egyetemi éveim alatt beajánlott a Duna-parti barakkba, tárgyaltam is akkor Hubik Istvánnal, Ozsvald már nekik dolgozott, de akkor még nem léptünk szövetségre, lelazsáltam a dolgot. Szép volt az a szerkesztői bábáskodásunk, mert éppen akkortájt, 1963 körül kezdett esztétikai hitelű irodalommá válni a csehszlovákiai magyar szépírás. Én például már néhány érett, fontos könyvet is jegyezhettem mint felelős szerkesztő, s ezekkel semmi különösebb munkám nem akadt. Volt viszont néhány gyönge kézirat, amelyet nyomdafestékhez kellett támogatnunk. Ezeket mi, szerkesztők próbáltuk elfogadhatóvá gyúrni-csiszolni. Hárman ültünk egy helyiségben, Hubik, Walla Frigyes alias Tanya Pál és én. Csodálatos munkatársak voltak, s bár nem kedvelték egymást, én mind az ízig-vérig városi, nagyon művelt, széles látókörű, a zenében és a képzőművészetben otthonos Wallát, mind a tetőtől talpig népi, de szintén művelt Hubik Pistát megszerettem. Viszont nemcsak kihangosított szakmai gondjainkkal, hanem konzultációkra bekopogtató szerzőinkkel, a be-betörő kézirat-előkészítőkkel, korrektorainkkal, a becammogó képszerkesztővel, telefonjainkkal is állandóan zavartuk egymást. Hiába panaszkodtunk a kiadó vezetőinek, hogy Párizstól Budapestig nem ez a munkarend, hogy ott a szerkesztők otthon dolgoznak, csak egy-két napra járnak be konzultálni, munkát fölvenni és leadni, a mieink mereven követték a moszkvai kiadók bürokratikus példáját. Jelenléti ívet nyitottak, az ív fölött korán reggel egy-egy személyzetis ácsorgott, ha késtél pár percet, kajánul vigyorogva leste, mit írsz be, s mehettél igazgatói raportra. A kiadót nem a szerkesztő, hanem hivatali gépezete uralta. Néhány olyan rettenetes kéziratot is ráncba kellett szednem, amely fölött kínomban elbőgtem magam. Kibúvó nem volt, a Fehér Ház ezeket a szörnyszülötteket ránk parancsolta, mert a szerző, mondták a telefonba, jó elvtárs, ekkor és ekkor sokat szenvedett, tehát rajta, dolgozzatok, azért fizetünk benneteket. Az el nem végzett munkát az ember hazavitte, s délután meg este pótolta kénytelen hiányait. Eközben fordítottam, tanultam, olvastam, próbáltam írni s még élni is egy nagyon keveset, mert akkor már mindkét gyermekünk megvolt. A kiadóból Dobos hívott át 1966 nyarán a Szemlébe, s ez már egészen más természetű munka volt. Életszerűbb munkarendben, de változatlan fegyelemben dolgoztunk, mert jó havilapot három szerkesztő csak így működtethet. * Milyen volt a korabeli irodalmi élet? Meghitt kapcsolatod volt Tóth Tiborral, Nyemecz Miklóssal, s talán még az írók „kocsmárosával”, Zapletal bácsival is. — Zajlott az élet, de én alig vettem részt benne, sokat kellett dolgoznom, hogy megéljünk. Katica három évig nem járt munkába, gyermekeinket nevelte, az én kiadói fizetésem több emelés után sem érte el a másfélezer koronát, nyögtük a kölcsönök terhét, a lakásra húszezret, háztartási gépekre további néhány ezret vettünk föl, kölcsönlakásban éltünk, annak terheit is viseltük: a helyzet őrjítő volt, nem is tudom, hogy lehetett ép ésszel megúsznunk. Egyetlen biztos jövedelmi forrásnak a műfordítói szerep vitele kínálkozott, s élnem kellett vele. Az írás esélye bizonytalan, a fordítást viszont a kiadó ajánlotta föl a megjelentetés elvileg biztos tudatában, lekötött nyomdai
