Irodalmi Szemle, 2001

2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „Megéreztem, hogy egy titokzatos akarat vezérel...” (Beszélgetés)

Koncsol László köszöntése

Nagy-Britanniában. Ugyanígy jártam vagy egy hete egy sydneyi mamával és fiával, pedig még mindig nem jártam Angliában. Nincs rá pénzem, s már nem is nagyon érdekel az ország, fogalmam sincs, mit kezdenék az élménnyel.

* Középiskolai tanulmányaid befejezése után a hivatástudat vagy a pályaválasztási kényszer indított-e el a tanári pálya felé?

— Az érettségi évében figyelmünk a Károly Egyetem (Prága) bölcsészkara felé fordult, magyart és történelmet szerettünk volna néhányan (Tőzsér, Zs. Nagy, Tóth Géza, a szőgyéni Elzer Gyula, Bittér Feri) tanulni, én már egy cseh nyelvtant és irodalmi olvasókönyvet is böngésztem, hogy ne érjen a találkozás készületlenül, de a felvételi meghívót Pozsonyba kaptuk, s a vágyott kombináció híján magyar—szlovák szakra vettek föl bennünket. Nem a tanári, hanem a filológusi irányzatot választottam, a tanárságot az élet tukmálta rám. Feleségemet a főiskola Feledre irányította, s két hónappal a bevonulásom előtt követtem őt Gömörbe. A rimaszombati magyar iskola igazgatója örömmel fogadott, s két év múlva, leszerelésem után alig engedett el, jóllehet a járási tanügyi osztályvezető értette indokainkat, s Harkácsra helyezett. Bár lélekben nem készültem rá, végül is megszerettem a hivatást. Később még kétszer ruccantam át a pedagógiába: egy évig angolórákat adtam a pozsonyi magyar gimnáziumban, egy szemeszteren át pedig szlovák történész- s levéltáros hallgatókat oktattam anyanyelvemre, s mindkét fórumon jól éreztem magam.

Két harkácsi év után kerültem a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségébe, a Madách jogelődjéhez felelős szerkesztőnek. A kiadó két évig várt rám, tartotta a helyet, mert a tanügy nem akart bennünket elengedni. Katica máig szememre lobbantgatja, hogy eljöttünk a varázslatos Gömörből, a Harkács fölött kezdődő s a Tátráig sötétlő hegyháti őserdők árnyékából, ahol minden és mindenki a szívünkhöz nőtt, két egymást követő szlovák igazgatónk kivételével. (Az első mindenáron ki akarta tekerni a nyakamat, hol magyar nacionalizmussal és nemzeti uszítással, hol klerikaliz- mussal vádolt a hivataloknál.) De az a szegénység, uramisten! A boltok általában üresen álltak, hús kéthetente, tej csak egy faluszéli családtól napi két literenként, vaj hébe-hóba, zsír havonta egyszer, de csak annak, aki éjféltől sorban áll vagy ül a bolt előtt, hagyma keserves utánajárással egy családtól, hozomra. Akinek nem volt kertje és baromfiudvara, az ilyen keservesen, napról napra élt. Tucatjával irtották ki és égették el a tébécés szövetkezeti teheneket, tanítványaim sírva számoltak be élményeikről. Azon a vidéken még tíz-tizenöt év múlva is ilyen állapotokat talált az ember, a nép Magyarországon szerezte be az élelmiszereket. Ezért is, hogy eljöttünk onnan. Ugyanolyan nyomorultul fizettek, mint ott, de Pozsonyban legalább megvehettük, amire szükségünk volt.

* Néhány évig tanítottál, aztán jött a pályamódosítás. Előbb a könyvkiadó, majd az Irodalmi Szemle szerkesztője lettél. Melyikre emlékszel a legszívesebben?

— A kiadóban szép munka folyt, de főképp az akkori bürokratikus munkarend miatt szükségtelenül sok időt elrabolt a szerkesztőktől Engem