Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MÉSZÖLY MIKLÓST - Grendel Lajos: A tények mágiája

Köszöntjük a 80-éves Mészöly Miklóst

Grendel Lajos

A tények mágiája

(A nyolcvanéves Mészöly Miklósnak szeretettet)

Mészöly Miklós modern irodalmunk egyik zavarba ejtő klasszikusa. Irodalomkritikánk és irodalomtörténet-írásunk sokáig mostohán bánt vele, s ennek a letűnt rezsimben nem csupán politikai-ideológiai okai voltak, hanem szakmaiak is. Állandóan alakuló-változó epikája ellenállt bármiféle marxista, pozitivista vagy szellemtörténeti megközelítéseknek, s azokkal a sablonokkal sem lehetett írói világát leírni, amelyek a 20. századi magyar irodalomban három fő áramlat dominanciáját vélik látni: a nyugatosokét, a népiekét és az avantgardistákét. Mészöly Miklós epikája egyszerre nyugatos, népi és avantgárd — illetve egyik sem. Vagyis hogy nem vegytisztán. Pályája első harmadában inkább a Kafka nevével (is) fémjelezhető korai modernizmus a hangsúlyosabb karakterjegye epikájának, a 70-es években a kísérletező, formabontó próza, végül a 70-es évek végétől kezdve egyfajta letisztultabb, „klasszicizáló” írásmód, amely a korábbiakénál bővebben merít a századelő, sőt a múlt század és a még régebbi korok magyar irodalmi hagyományaiból, miközben egy merőben új elbeszéléstípust honosít meg irodalmunkban, amely inkább a múlt századi „beszéllyel” mutat rokon vonásokat, semmint a modern short story-val vagy kisregénnyel.

Mészölyt az 50-es és a 60-as években a nemegyszer felülről sugallt, s iránta ellenséges beállítottságú kritika Kafka-utánzóként és az egzisztencialista tanok magyarországi terjesztőjeként próbálta meg lejáratni. Ez a megközelítés, véleményem szerint, írásművészetének (szándékos?) félreértésén alapult, s azon az idegenkedésen, amely a metaforikusabb epikai beszédmódot nehezen tűri, s a „realizmussal” összeegyeztethetetlennek tartja. Ez az interpretációs stratégia még az olyan műveire vonatkozóan sem állja meg a helyét, mint a Jelentés öt egérről vagy a Saulus, amelyek többféle értelmezés irányában nyitottak, s amelyekben a legtávolabbra merészkedett az ún. realista prózapoétika sztereotípiáitól. Mészöly írói stratégiája ugyanis nem annyira a paradoxonok labirintusában bolyongó, magára hagyott modern ember drámai vagy inkább tragikomikus sorsát veszi célba, mint inkább fikció és dokumentumszerűség, „irodalom és valóság” viszonyát értelmezi át, s a magyar irodalomban eddig ismeretlen narrációs technikát munkál ki. Korai elbeszélői korszakából ennek sikerességére a már említett novellán és regényen kívül a Magasiskola és Az atléta halála a legmeggyőzőbb példa. Különösen az előbbi művet nevezhetjük bravúrosnak, hiszen, mint arra Mészöly Miklósról írott monográfiájában Thomka Beáta is rámutatott, két olyan narrációs stratégiát (elvont,