Irodalmi Szemle, 2001

2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „Megéreztem, hogy egy titokzatos akarat vezérel...” (Beszélgetés)

Koncsol László köszöntése

legfontosabb impulzusokat mégis Patakon gyűjtöttem be. A hangszertanulás, a pataki hangversenyélet, a történelmi közeg, amelyben a hatalmas, 450 éves református kollégium lubickolt, a kultúra, a képkiállítások, a Nagykönyvtár, a főiskola vallási és világnézeti türelme, hisz diáksága hagyományosan nemcsak református, hanem római és görög katolikus, evangélikus és zsidó gyerekekből is verbuválódott, nem lévén köztünk soha semmi súrlódás, lakó-, iskolatársak és barátok voltunk mind, hogy ki kicsoda, csak abból tudtuk meg, hogy a vallásórákon ki-ki a maga hitoktatójához zarándokolt, s onnan tért meg a következő órára. Idősebb iskolatársaink közt ateisták is voltak, de azt sem tette szóvá senki, korábban, a két háború közti években sem léptek föl az ilyen diákok ellen, Isten majd rátalál, mondták, itt az a dolga, hogy jól tanuljon, és tisztelje az iskola törvényeit. A reneszánsz sokoldalúság igénye, amelyből elsősorban tanáraink mutattak nekünk követendő példákat. A szigor, a vasfegyelem, a szellemi mérce valahol a csillagok táján. A szellemi és a testi dolgok klasszikus, görögös egyensúlya a két tornateremmel, az iskolakert sportpályáival, a Bodrog evezőklubjával, az országos versenyeket nyert vívó-, birkózó- és szertornaklubbal. Az Erdélyi János által építtetett pataki főiskolai tornacsarnok, mely ma is jól szolgálja a diákságot, a történelmi Magyarország első tornaterme volt, Szabó Károly tanár úr pedig, aki engem is tanított, doktori disszertációjában az egész modern magyar testnevelés koncepcióját kidolgozta. Ötödikes koromban heti tíz órában tanultuk az angolt, s Dévai tanár úrtól, osztályfőnökömtől a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogyan kell nyelvet tanulni és tanítani. Olyan döbbenetes élmények, hogy egy kisdiák egy kétéves iskolai angol tanfolyam után még azt sem tudta, hogy az angolok szóejtése eltér a betűképtől, Patakon már az első óra tizedik percében sem értek volna senkit. A Főiskola Angol Internátusában angol lektorok foglalkoztak a diákokkal, s minden felügyelő tanár beszélte a Szigetország nyelvét. (Én nem ott, hanem a Humánban laktam.) Az egész sárospataki nevelési rendszer a reneszánszba oltott protestantizmus szellemében, újszövetségi alapokra épült. Egyszerű életvitelre, tisztességre, kemény munkára, a gyülekezet (a köz, a társadalom, a nemzet, az emberiség) szolgálatára nevelt bennünket. Az ősegyházból átvette a bencések Orando et laborando jelmondatát, de felszólító módban (Óra et la bora- Imádkozzál és dolgozzál), s a történészek és szociológusok már régen fölismerték, hogy ez a szellemiség hozta föl a nyugat-európai protestáns államok társadalmát s az Egyesült Államokat a világgazdaság élére. Talán ezzel magyarázható, hogy a krisztianizálódó Dél-Korea a kálvinizmust veszi föl, hogy az 1945 utáni Japán az Egyesült Államok gazdasági mintáját követve érte el szédítő sikereit. Ott találkoztam először élő hangversenyekkel, szimfonikus zenekarok, vonósnégyesek, szólisták látogatták Patakot, a társalgó rádiójában zenei műsorokat kerestünk, stílusokat próbáltunk meghatározni, kiállításokra jártunk, s az iskolakert szobrai vigyázták játékainkat, jövés-menésünket. Énekeltem a Főiskola gyermek* és vegyes karában, s általános első lettem az intézmény egyházi énekversenyén. Patak után négy évig nem tanultam, csak felejtettem az angolt, illett is inkább letagadni, hogy volt közöm az ellenség nyelvéhez, de született angol egyetemi nyelvtanárnőm alig hitte el, hogy nem éltem, nem is voltam