Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - ÉRDÉLYI ZSUZSA KÖSZÖNTÉSE - Szakolczay Lajos: Hegyet hágék, lőtőt lépék (vendégkritika)
Szakolczay Lajos mélységesek voltak ezek a lépések. Zselicszentpál, Lészped, Felsőháza, Csíkbán- falva, Osztopán, Töröcske, Mekényes, Bükkszentdomokos, Zsére, Bucsuszent- lászló, Kakasd, Csörnyeföld, Pötréte, Csököly, Kányavár, Erdőd, Kapuszina — zenélnek a földrajzi nevek. Az adatközlőkhöz kötődők, a gyűjtőutakkal meghódítottak, s nem kevésbé azok, amelyeket a Hegyet hágék, lőtőt lépék szerzője valamelyik, könyvében tudatosan szerepeltetett „vendégszöveg” tulajdonosától kölcsönzött. Mert Erdélyi Zsuzsanna az ég imádatát közösségi ügyként fogja föl. Értékkereső kutatásait is így végzi — alázattal. Nem féltékeny mások munkájára, sohasem sajátít ki egyetlen adatközlőt sem. Sőt, ha úgy érzi, hogy itthoni és külhoni társai az övénél érvényesebb, egy-egy motívumot tekintve érdekesebb szövegre találtak, bátran közli antológiájában. A néprajz, a zene stb. klasszikusait is — így többek között Kálmány Lajost, Bálint Sándort, Lajtha Lászlót, Vargyas Lajost — azért idézi egy-egy általuk fölgyűjtött verssel oly sűrűén, hogy láthatóvá váljék teljes nagyságában az értékek köztársasága. A kötet legújabb része szép számban hoz példát erdélyi (Tánczos Vilmos, Kallós Zoltán, Ráduly János) és délvidéki (Silling István, Jung Károly) gyűjtők-tudó- sok anyagából is. Mert újdonságukhoz kétség sem fér, s nem kevésszer azért, mert egy-egy változattal valamely ismert motívumról vagy történésről való tudásunk gazdagszik. Csak a mostani, 1100 oldalas kötetet böngészve látni igazán, hogy a harminc évvel ezelőtt megtalált kincsnek mekkora a súlya, milyen nagy a hatósugara, és mennyire sok égtáj felől való, vagyis egyetemes az értéke. A zalai Bucsuszentlászló és Oxford (itt fedezett föl Jankovics József egy 1653-as imádságot valamely bibliamagyarázó könyv kötéstáblájában), nem szólva a Hegyet hágék, lőtőt lépékben oly sűrűn szereplő somogyi helységekről, úgy köttetik össze, hogy világosan látni: az archaikus népi imádságok, tájaktól, országoktól függetlenül, egy különleges érzésvilágot reprezentálnak. Legtöbbször vers értékű megszólalásban, művészi erővel. Erdélyi Zsuzsanna újabb tanulmányútjai (Olaszország, Lengyelország) és a hazai (szerb, horvát, szlovén, szlovák, sváb) nemzetiségek között végzett kutatásai meggyőzően bizonyították, hogy bájolóink, ráolvasásaink és imaszövegeink, nemegyszer a Grál-jegyek jelenlétét megerősítve, nem állnak egyma- gukban. Részei — sokszor pillérei — annak az európai szellemiségnek, mely sosem törölheti ki magából a magyar vonásokat. A néprajz poétájának hajlékony az esszényelve, változatos a stílusa, ezért is olvashatni izgalommal értelmező-megvilágító tanulmányait. Abban, hogy prózája nem csupán a tudományra, de a „szájrú szájra ment” imádságokra is épül, van valami konfessziószerű. Ezáltal mintha egy égi lény közölné bölcs meglátását: nincs elveszve az ember, és botorkáló korunk sem, ha érzékenyen figyel az „égisz níp” századok alatt nemesedett tiszta hangjára. (Kalligram, 1999) (Kortárs, 2001. január)
