Irodalmi Szemle, 2001
2001/6 - Török Elemér: Levélféle vers az égi Nagykövetnek... (vers)
Török Elemér Levélféle vers az égi Nagykövetnek... Kővé keményedik a föld dobogó lábam alatt... Trianon hallgat, késik a gesztus, a szép bocsánat... Nyolcvan esztendő!... Uram, nyelve néma, meddig marad?... Fiad tett... Tehetnél Te is valami új csodákat... Félelmetes fegyver a gyűlölet... Mikor tűnik el?!.. Uram, mint velünk: nem bánt úgy el Trianon senkivel... Szülőföldjéről mehet a magyar távoli tájra, hajnali rigófüttyös kedvvel: jobb sors ott se várja... Nem segít itt az égig pipacsló sikoly, se a jaj... Riadó-kürt hangját is elnyeli a csürhe-ricsaj... Szívünkben jajos remény és félelem, hit és kétely... A hatalom buta gőgjét: meddig tűrhetjük még el?!... Ki bátor arra, hogy kését a Nap arcába vágja, s az ég mennyei kékjét, fekete tussal firkálja?... Q csak lenne már egyszer az élet nekünk is könnyebb, hogy dalolhatnánk mi is csudaszép dolgokról többet... Hamis az ige... A példabeszéd megértést hirdet... Püspököt kérünk?... Arra se tartnak méltónak minket... Lásd, nem adhatjuk fel... mert nem igaz, hogy jobb nem jöhet. Bízni már csak, Tebenned bízunk, ó, égi Nagykövet... Mi is fiaid vagyunk... Valahogy, Te mondd meg nekik: ami mást megillet... mi se kérünk annál többet itt... Olvasnák már el: Márai gyémántveretű versét... Nekik is üzen a szívszorító Halotti beszéd... „És észt voltál, litván, román... Most hallgass és fizess” Hallgatásra még van nekünk is jogunk... és majd mi lesz?... Nagy a mi hitünk: hogy lehetséges mindig valami, míg fénylenek fölöttünk mindenséged csillagai...
