Irodalmi Szemle, 2001
2001/5 - TALLÓZÓ - Monostori Imre: A Németh László-recepció története a „rendszerváltozás” után (tanulmány)
100 éve született Németh László korszak — a kilencvenes évek — egyik jellegzetes tünetének: az úgynevezett „szociáüiberális” felfogásnak a történettudomány keretein belüli egyetlen üdvözítő felfogásként való érvényesítésére. Ez a sajátos tükör elrajzoltan, torzítottan, monónatnánk azt is, hogy „pártosan” mutatja be témáját, és persze a főszereplőket is. Az általa kiválasztott — igen szűk körű — szaktekintélyek gondolatmenetei (mint vezérfonalak) mentén szövi meg — újra — a torzított legendát; miközben — végig, az egész könyvben — a más véleményen iévő, a „másként gondolkodó” és korántsem kisebb rangú szaktekintélyek véleményét egyszerűen elhallgatja, tehát nem létezőnek nyilvánítja. így fordulhat elő — ismét —, hogy egy kipreparált és meghamisított Németh László-világkép (legdurvább pöttyével: az antiszemitizmussal) kerül előtérbe.61 Fricz Tamás (a már említett) összefoglaló tanulmányában a népi-urbánus vitáról viszont62 — többek között — erre a „következtetésre” jut: „Az az állítás pedig, hogy a népiek egyszerűen zsidóellenesek voltak, aligha tartható. Még annak ellenére sem, hogy Németh Lászlónak és még néhány népi írónak valóban akadtak olyan mondatai, amelyeket így is lehetett interpretálni. [...] Világosan látni kell, hogy a zsidóság valóságosan létező és nem elhanyagolható szociológiai, kulturális szerepe késztette elsősorban a népieket az erről szóló diskurzusra, nem pedig -zsigeri« antiszemitizmus, vagy tágabban. rasszizmus (Vélhető, hogy ha valamelyik másik nemzetiség lett volna a zsidóság »helyén«, akkor is elindul az ezzel kapcsolatos vita”. [Kiemelés az eredetiben.] Eredeti szellemi élmény, konzekvensen végiggondolt tanulmány Dávidházi Péter írása, amely egy különösen érdekes Pap Károly—Németh László-parafrá- zis hátterét és gyökérzetét nagyítja ki.6- Lehetetlen itt most még csak vázlatszerűen is rögzíteni (legalábbis torzításmentesen) Dávidházi gondolatmenetét, mindazonáltal a témának szempontjából talán a legfőbb (filológiailag is hitelesített) megállapítását idéznünk kell. Ez pedig Németh Lászlónak az egyes etnikumok — így a zsidóság — „faji hibáit” bíráló szellemi és etikai magatartására vonatkozik. Dávidházi következtetése az. hogy Németh László „előfeltevése szerint minden népnek megvannak a maga kóros hajlamai, fogyatékosságai és hibái. Nála a születési betegség metaforának kizárhatjuk a zsidóság ellen (s főként: különösen a zsidóság ellen) irányuló jelentését. Másutt a magyarság faji hibáiról egész esszét ír, érezhetően e hibák kijavításáért korholva; az o szájából faji hiba. vagy születési népbetegség nem végzetes dologra utal, és semmiképp sem becsmérlő vagy megbélyegző címre. [...] Németh szerint születési betegsége a magyarságnak éppúgy van, mint a zsidóságnak, vagy (nyilván) bármely népnek.” Vagyis Dávidházi Péter (is) kiemeli, hogy Némethtől távol állott a „faji szemlélet”, a rasszizmus, s tanulmánya egészének a hozadékát továbbgondolva az is megállapítható, hogy Németh László kritikai észrevételei a zsidósággal szemben a harmincas évek elején-közepén etikailag nem kárhoztathatok. (Sőt, 1935-ben romániai útja során azt is fölismeri — írja Dávidházi —, „hogy kisebbségi sorba vetetten a két nép helyzeti betegsége is hasonló lehet”.) Más irányból közelít a problémakörhöz Dénes Iván Zoltán, aki egész könyvet szentel Bibó István, Németh László, valamint Szekfű Gyula szellemi kapcsolatai, illetőleg ellenpontjai elemzésének.64 Németh Lászlónak a magyar
