Irodalmi Szemle, 2001
2001/5 - TALLÓZÓ - Monostori Imre: A Németh László-recepció története a „rendszerváltozás” után (tanulmány)
Tallózó korábbi Németh László-ellenes felfogásával összhangban, hogy a liberalizmus „ellenálló történelmén s korszakos győzelmén kicsorbult Németh László műve”. VAN-E „ELLENOLDAL”, S HA VAN, MILYEN? Borbándi Gyula — említett tanulmányában (1993 tavaszán) — azt állapította meg, hogy a „népiségkritika nyomorúsága” nemcsak a bírálókra vonatkozik, hanem az ellenoldalra is. „Elnyomorodott a tárgyilagosságra törekvő, kiegyenlítő, a népiség erényeit méltányló és teljesítményeit értékelő történetírás, valamint kritikai munka is. Kevesebb az ilyen beállítottságú kutató és elemző, ritkábbak az olyan írások, amelyek az elutasító állásfoglalásokkal szembeállít- hatók lehetnének.” Borbándinak ez az akkor tényszerűen is igaz állítása a következő évekre már csak részlegesen érvényes. Pontosabban: annak az ellentétes jellegű és tartalmú tendenciának a függvényében értelmezhető, amelyik a „népiségkritika’-offenzíva elcsendesedése után bontakozik ki. Az 1994-es választási győzelem ugyanis némiképp mérsékelte a szélsőliberális politikai vágyakozásokat; másfelől pedig etikai kötelességgé is tette az „ellenoldal” folyamatosabb jelenlétét, „fellépését” (szellemi értelemben persze) — éppen a számára jelentősen megnehezült kulturális-ideológiai környezettel és a hivatalos, hatalmi nyomással szemben. A kilencvenes évek közepén, második felében az „ellenoldal” kétféle választ fogalmaz meg a „népiségkritikával” szemben. Az egyikfajta reagálási forma a visszautasítás radikális módja: leginkább a Kisebbségben és a Szárszói beszéd úgynevezett „zsidó passzusainak” az önbeteljesítő és történelmileg indokolható értelmezése. A másik reakciótípus — időben már előbb kezdődően, egyszersmind tovább is élőén — az esszéisztikus típusú (máskor filológiai indíttatású) visszapillantó értékelés és értékkeresés, valamint az összehasonlító szemléletű és módszerű irodalomtörténeti kutatás. 1. Radikális válaszok Mórocz Zsolt tanulmánya a Kisebbségben (és a Szárszói beszéd) aktualitását hangoztatja.45 Az antiszemitizmus aktuális kérdései közül első helyen emeli ki — tényszerűen — ennek a problémakörnek a kóros manipuláltságát, irányítottságát, tehát: politikai-hatalmi összefüggéseit. Többek között azt írja, hogy „az utóbbi idők fájó tapasztalata, hogy sokan akkor rántják pajzsként maguk elé — igen rossz taktikusként — a zsidóságukat, ha személyüket és nagyon is nyilvánvaló csoportérdeküket sérti valaki. [...] Lefasisztázzák, lenácizzák, antiszemitává és az egész emberiség ellenségévé kiáltják ki [...]” Mórocz nem hagy kétséget afelől, hogy a Németh László ellen fordított antiszemitizmus-vád ebből a reflexből eredt már a harmincas étekben is, majd a „rendszerváltozás” utáni időkben újraéledt. A szerző — kínálkozó analógiaként — idézi az ugyancsak ebben a legutolsó évtizedben urbánus írófejedelemmé emelt Márai Sándornak a magyar zsidóság két világháború közötti kulturális-szellemi szerepvállalásainak némelyikéről szóló rendkívül kemény bírálatát, mely bírálat azonban soha nem bukkant fel (a Kirekesztők
