Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - TALLÓZÓ - Monostori Imre: A Németh László-recepció története a „rendszerváltozás” után (tanulmány)

100 éve született Németh László

E kérdésre a választ — nem meglepő — maga Csepeli György adja meg (két évvel később, már a „szociális-liberális” kormány idején).42 Újabb eszmefuttatásában ezúttal már nemcsak Németh, hanem Erdélyi, Kodolányi, Sinka és Szabó Dezső gyerekkori szellemi élményeit is analizálja, s az eredmény most sem lehet bizonytalankodván kétséges. Ama bizonyos válasz pedig ekként hangzik: „Az 1990-ben hatalomra került politikai erők azt feltételezték, hogy ott folytathatják a kulturális, pszichológiai és morális normatívákkal operáló nemzeti narratívát, ahol az 1944-beli [sic!] megszakadt. [...] Négy év alatt kiderült, hogy ha a posztnépi irodalmi elit nem is tanult sokat, a magyar társadalom [sic!] felnőtt. Az esztétikum álcájában történő félművelt elmélkedés, a többséginek hazudott hatalmi megbízás pozíciójával visszaélő ideologikus ítélkezés katasztrofális vereséget szenvedett. A magyar választók [sic!] 1994-ben kiszabadították magukat a nemzeti narratíva fogságából.”

Révész Sándor különös eszmefuttatása szintén jól illik, illeszkedik a korábban is, és ebben az időszakban is megfogalmazott, kialakított antiszemita Németh László-képhez, -konstrukcióhoz.43 Okfejtésének újdonsága az, hogy ennek az állítólagos (mert hiszen sohasem bizonyíthatott) antiszemitizmusnak a Németh általi utólagos, úgymond, elfojtási kényszerét (vö. „Shylick Németh belső tabujává vált”), illetve „kompenzációját” a Kádár-rendszerrel való kiegyezéssel és személy szerint a zsidó származású Aczél György iránti „barátságával” kapcsolja össze. Természetesen Révész is kibújik a kötelező tudósi felelősség alól: ő sem definiálja az antiszemitizmus fogalmát (sőt, mi több: lekicsinylőén szól Lengyel András úttörő jelentőségű, e tárgyban született tanulmányáról). A vádoló fél sémája és módszere tehát nem változott (sok évtized folyamán sem). Révész fantáziadús konklúziója Aczélt sem kíméli (később monográfiát is ír róla): őt ugyanis úgy állítja be, mint aki szintén kompenzációt keres; mégpedig a korábban Németh részéről megjósolt „zsidó reváns” miatt. S éppen Némethnél! Még azt is mondhatnánk minderre, hogy fölöttébb szellemes fordulat, és nemkülönben tanulságos mélylélektani szituáció mindaz, amit itt Révész összedolgoz, ámde a szerző — történésztől igencsak szokatlan módon — semmiféle bizonyítékkal nem szolgál. (Igaz ugyan, hogy csak „sejti” mindezt: „Németh László, úgy sejtem, féltudatosan, megfogalmazat- lanul kölcsönös kompenzációs kötést tételezett ezekben a védőkapcsolatokban: ő a Shylock-metaforát kompenzálja Aczéllal, Aczél a zsidó revánsot vele.”) Akárhogy is van, Révész emez esszéjének a végén mégiscsak az áll, hogy „az agy szuverenitása a társadalom és a történelem fölött [...] a kapocs Aczél György és Németh László, a diktatúra és a minőség forradalma között”. Döbbenetes ez a rövidre zárás, és megengedhetetlen ez a történelmietlenség! (Révész Sándor egyetlen itteni egészséges gondolata az, amelynek során föltételezi — s ez valóban hihetőnek és hétköznapian praktikus realitásnak fogadható el —, hogy Németh László az ötvenes évek közepén kezdődő súlyos hipertóniája miatt úgy érezte, „az üldözöttségből való kikerülés számára életfeltétel”. — Ehhez viszont miért lett volna szüksége bármiféle korábbi zsidóellenes vétek, bűn, „tabu”, kompenzálására?)

Ungvári Tamás — Csepeli Györgyhöz hasonlóan — szintén úgy látja,44