Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - TALLÓZÓ - Monostori Imre: A Németh László-recepció története a „rendszerváltozás” után (tanulmány)

100 éve született Németh László

Tamás Gáspár Miklós — szokása szerint — nemigen árnyalja véleményét Németh Lászlóról sem, midőn kinyilvánítja, hogy a híg magyar—mély magyar elméletnek az a „históriai jelentősége”, hogy „az eladdig semleges gépezetnek tekintett állam törzsőkős-paraszti megszállásának forradalmi tényétől tette függővé azt, elismerik-e magyarnak a magyar államot. Evvel a százéves — 1820-tól 1920-ig tartó — modernizációs epizódot ünnepélyesen kiiktatta történelmünkből.”19

Radnóti Sándor nívós, ám önellentmondásoktól sem mentes nyilatkozata a populizmusról, Csoóriról és Németh Lászlóról20 úgyszintén ideológiai és politikai töltésű: a népi mozgalmat — még ha egyes képviselőiről elismerő gesztusai vannak is — opportunizmussá egyszerűsíti (és értékeli le), s a kilencvenes évek eleji („akkori”) populizmusban „viszolyogva” érzékeli, hogy szellemi kiüresedettségében „miképpeb hajbókol, miképpen olvad össze egykori halálos ellensége, az úri Magyarország konzervatív tradíciójával, miképp csenevészesedik éppen szociális érzékenysége”. [Kiemelések az eredeti szövegben.] Az MDF, tehát az akkori fő kormánypárt — szerinte — „teljesen nyilvánvalóan” populista. „Politikailag őszintétlenül kétarcú.” Radnóti megkülönböztet — mint ideológiát — „csőcselék-antiszemitizmust”, valamint „értelmiségi és félértelmiségi antiszemitizmust”, mely utóbbinak „szinte kizárólagos forrása a klasszikus magyar populizmus, annak nívós formáitól (Németh Lászlótól, akit Csoóri Sándor — talán öntudatlanul — szinte szó szerint másolt szerencsétlen gondolatmenetében) egészen igen alantas elfajzásaiig [...]”.

Érdemes tehát megjegyezni: ezek szerint Németh László és Csoóri Sándor nívós képviselői az értelmiségi antiszemitizmusnak... (Egy másik írásában Radnóti részletesebben is szól erről a szellemi kapcsolatról.)21

Ugyanebben az időpontban — 1992 júniusában — Lackó Miklós is közzétesz egy aktualizáló publicisztikát Németh Lászlóról.22 Zsenialitását most sem tagadva kiemeli és fölnagyítja az esszéírói életműből mindazokat az elemeket, „fekete foltokat”, amelyekkel mind Némethet, mind a „mai” populistákat kompromittálni lehet. Másfelől pedig azt bizonygatja, hogy a Németh László-i gondolatvilág egyre kevésbé illik bele a modern nyugat-európai gondolkodás eszmevilágába. Természetesen Lackó dolgozatából sem hiányzik a konkrét és aktualizált ideológiai-politikai állásfoglalás: „Németh Lászlónak a Kisebbség- foen-korszakban írt ideológiai munkái nem tartalmaznak mának szóló valós üzenetet. A bennük megtestesült magatartásminta azonban hatékony és követőkre talál, ám epigonjaiból hiányzik az ő zseniális intellektusa.” (Különös ellentmondás: ha nem tartalmaznak mához szóló üzenetet — kikhez szóló üzenetekről van szó? —, hogyan lehetséges mégis maga a hatékonyság és a követők táborának a kialakultsága, sőt stabilitása? És vajon miféle magatartás- minta az Némethnél, amely követőkre talál?) A „győzteseket” — magyaráz Lackó 1992 nyarán — „üldözöttségtudat és hivatástudat szimbiózisa” tölti el, ez azonban pusztán csak „pszeudo-Németh László-iság”.

Egy hónap múlva a Népszabadság közli Fejtő Ferenc — feltűnően terjedelmes — nyílt levelét Csoóri Sándorhoz.23 E cikk szerint Németh László

— Lukács György és Szabó Dezső mellett harmadikként — a magyar szellemi közélet legnagyobb kártevője, kinek elsődleges, legnagyobb vétke az, hogy „ő