Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - TALLÓZÓ - Monostori Imre: A Németh László-recepció története a „rendszerváltozás” után (tanulmány)

100 éve született Németh László

(igaz, eléggé összecsapott) forgatókönyvszerűén benne lappang — például — Fenyő Istvánnak a Sors kérdésekről írott kritikájában is.7 Fenyő most (1990-ben) jogosnak érzi „a fiatal Németh kritikáját kora marxizmusa fölött [...] egyszerre antikapitalista és antikommunista pozíciójában sok igazság volt”. Nagyra értékeli („messze sugárzó alkotás”) az 1935-ben írt A reform országátalakító programját; s egyenesen „reveláló” számára a második Szárszói beszéd próféciája. Ugyanakkor — ugyanitt — Fenyő is elismétli a Némethtel kapcsolatban már sokszor leírt szólamokat fajiságról, antiszemitizmusról, fajvédelemről; sőt: „vérnedvről”. Végül — ha fejcsóválva is — elismeri (beismeri) a Németh-életmű nagyságát, jelentőségét, frissességét, szellemi értékeit. Sőt, mintha csak Vekerdi Lászlót (!) hallanánk — néhány évvel korábbról —, Fenyő szerint (is): „Az írásokat a kor áramlásaiba kell beágyazni, történetileg megérteni, s mindennemű elfogultság nélkül elkülöníteni bennük az időtálló észrevételeket a történelem által megcáfolt tézisektől.” Továbbá: „szakítani az indulatokkal”.

Nos, Fenyő István intelmei, tanácsai igencsak süket fülekre találnak a kilencvenes években egyes „szocialista”, „liberális”, továbbá (e két politikai fogalom ideológiai pozitív tartalmait öntevékenyen összeöntő, felnagyító és önmagukra vonatkoztató) „szociálliberális” és különösen a szélsőliberális körök némely prominens képviselőjénél.

A már említett Századvég-összeállításban többek között Fejtő Ferenc is nyilatkozik Németh Lászlóról.8 Ekképpen: „Azért tartom Németh Lászlót a magyar kultúra szempontjából a legkártékonyabb egyéniségek egyikének, mert a magyarságot, amelynek nagy szüksége volt arra, hogy kisebbségi helyzetében megerősödjék és gazdagodjék újabb elemekkel, ő akkor tovább szűkítette ezt a már Trianon által úgyis leszűkített magyarságot. Ezt én már akkor úgy tekintettem [...] majd mint egy hazaárulást.” Egyáltalán nem mondható el tehát, hogy Fejtő e helyütt tudományos kritériumokat figyelembe véve (vagy akár csak tényszerű érveléssel) állította volna föl e sommásan elítélő tételét (melyet egyébként már a Kritika 1988. ÍZ számában is — hasonló minősítéssel, habár valamivel részletesebb taglalásban — közzétett). A szubjektív ítélkezés (és az emberi memória gyarlóságának) a nyomai keverednek ugyancsak Fejtőnél a Mi a magyar most? újrakiadásában megjelent utószavában.9 A többszöri tárgyi tévedéseknél persze sokkal fontosabb — szinte döbbenetes — a Szabó Dezső—Szekfű Gyula—Németh László—Kolozsvári Borcsa Mihály szellemi-ideológiai láncolat historizáló megkonstruálása annak illusztrálására, hogy a jelzett személyek „magától értetődően” használták a „mi”-vel szemben az „ők”, vagyis a „bűnös zsidók” formulát a „mi a magyar” kérdés megválaszolásakor. Meghökkentő névsor, s meghökkentő közös nevező.

Sajátos — és zavarba ejtő — indulat fűti Németh G. Béla egyik — ekkori — értékelését is Németh Lászlóról.10 A méltatlan gesztus ott és abban van, ahol és ahogyan ez a személyes indulat rávetül egy konkrét Németh-írás interpretálására. A szóban forgó cikkben a következőképpen: „A Szabó Dezső—Németh László et. Comp.-féle irányzat liberalizmus- és individualizmus-gyűlölete, kollektivitás-hisztériája jó előre megdolgozta a talajt az üdvtanra, a redempto-