Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - Umberto Eco: Az irodalom néhány funkciójáról (esszé)

Az irodalom néhány funkciójáról

egy eszme, egy diszpozíció, melynek mégis volt hatalma mozdítani társadalmak során.

Nyitott hiperszövegek és befejezett történetek

Ma arról beszélnek, hogy még az irodalmi szereplők is eltűnhetnek lassan, állhatatlanokká, ingatagokká válhatnak, és elveszíthetik azt a rögzítettséget, ami arra kényszerített bennünket: ne vonjuk kétségbe sorsszerűségüket. Beléptünk a hiperszövegek korába, és az elektronikus hiperszöveg nemcsak azt teszi lehetővé, hogy valamely szöveg fonadékain át utazgassunk (legyen az egy teljes enciklopédia, avagy Shakespeare összes művei), anélkül azonban, hogy „legombolyítanánk” minden benne foglaltatott információt, úgy hatolván bele, mint a kötőtű a gyapiúgomolyagba, hanem egy szabad, invenciózus írásgyakorlat megszületését is elősegíti. Az interneten olyan programokat találhatnak, amelyekkel kollektív történetek írhatók, olyan elbeszélésekben működhetnek közre, amelyeknek alakulása a végtelenségig módosítható. És ha ez megtehető egy olyan szöveggel, amelyet éppen közösen találtunk ki virtuális barátainkkal, miért ne járhatnánk el ugyanúgy a már létező irodalmi szövegekkel is, programokat vásárolva, amelyek az embereket évezredek óta kísértő nagy történetek megváltoztatását teszik lehetővé.

Képzeljék csak el, hogy szenvedéllyel olvasták a Háború és békéi, kíváncsian, vajon Natasa enged-e Anatolij hízelgéseinek, az a csodálatra méltó Andrej herceg valóban meghal-e, Pierre-nek lesz-e bátorsága Napóleonra lőni, most viszont megírhatják a maguk Tolsztoját, hosszú életet adnak Andrejnek, Pierre-t Európa felszabadítójává tehetik, vagy Emma Bovaryt, boldog és nyugodt anyaként, kibékíthetik szegény Charles-lal; arról is dönthetnek, hogy Piroska az erdőben Pinocchióval találkozik, vagy hogy a kislányt elrabolja a mostoha, és Hamupipőke néven Scarlett O’Hara szolgálatába állítja, akár hogy az erdőben egy Vladimír J. Propp nevű csodatevő ajándékozóval találkozik, akitől varázsgyűrűt kap, ennek köszönhetően egy titokzatos szigeten felfedezi Alephet, azt a pontot, ahonnan az egész világegyetem látható, és ahol, messze-messze, Alice tükrén túl, megpillanthatjuk Jorge Luis Borgest, amint emlékezteti Funes el memoriosót, ne feledje visszavinni az Anna Kareninát a bábeli könyvtárba.

Rossz lenne? Dehogy, hiszen az irodalom már ezt is megcsinálta, jóval a hiperszövegek előtt, Mallarmé Könyv-tervével, a szürrealisták pompás hulláival, Queneau versmilliárdjaival, a második avantgárd mobilkönyveivel. S ugyanezt teszi a dzsessz jam session-ja is. De a jam session művelése, mely minden este megváltoztatja valamely téma sorsát, nem akadályoz meg bennünket abban, hogy egy koncertterembe is elmenjünk, ahol a B-moll szonáta, op. 35 mindig ugyanaz.

Valaki azt mondta, hogy hiperszövegek mechanizmusaival játszva kétféle elnyomástól szabadulunk meg: attól, hogy másvalaki által eldöntött kalandoknak engedelmeskedjünk, és attól a társadalmi megosztottságra ítéltetéstől, hogy egyesek írnak, mások pedig olvasnak. Ami számomra ostobaságnak tűnik, de annyi szent, hogy a hiperszövegekkel folytatott kreatív játék, a történetek